A tavasz, a szeretet, a szabadság, az öröm, az emlékek mind-mind olyan szavak, amelyeken érdemes elgondolkodni, mi mindenre lehettek volna képesek.., és hogy életre szóló szövetségek miért, hol bicsaklanak meg..,  mikor válik menthetetlenné két ember kapcsolata…

Amikor aznap este hazaért, szokatlan nagy csend fogadta, ellentétben azzal, hogy máskor a felesége első dolga szokott lenni, hogy odajön hozzá, megpuszilja jobbról, balról és látszik rajta az öröm. Hazajött végre! Boldogan felszolgálja a vacsorát az urának, miközben farkas étvággyal falatozik, ő maga meg leül szemben vele - így szokta - és először csak nézi, azokkal a gyönyörű kék szemeivel, ahogy falja az ételt, mert jól tudja, ekkorra a hosszú nap után mennyire megéhezik és már alig várja, hogy étel kerüljön a szájába… Csak, ha már jóllakott, kérdezgeti, hogy telt a napja?… Mi mindent ügyködött a kertben, milyenek a virágai, kibújt e már a tulipán, a nárcisz, kikelt e már a tavalyi borsó, hogy boldogul egyedül, hiszen hamisítatlan ismét itt a tavasz , ő is tapasztalja, hiszen ott rezeg a levegőben…

De most a férfi valahogy érezte, más ez a fogadtatás, nem olyan, mint megszokta, nem örömteli, szeretetteljes, mint máskor, a kérdezgetések is elmaradtak… helyette, amit sosem tett korábban, hirtelen megfogta a kezét, és úgy mondta, “Szeretnék valamit elmondani neked”. Most nézte csak meg alaposabban, és meglátta a fájdalmat a szemében. Régóta tudta már, hogy nagyon nincs jól, de igyekezett úgy tenni, mint aki ezt nem veszi észre,…helyette még jobban belemerült a munkába, mert tudta jól, ő már nem fog tudni segíteni úgy, mint régen, hiszen arra sem lehetett az utóbbi időben rávenni, hogy legalább a kocsiig kísérje ki…, legfeljebb az ajtóból integetett mosolyogva utána.

Az asszony hirtelen azt sem tudta, hogy fogjon hozzá.. Hogy mondja meg a férjének…, de muszáj lesz vele tudatnia, min gondolkodott egész álló nap, amíg ő távol volt. Már nem emlékszik pontosan, de valahogy elkezdte…, a férje időnként bele akart szólni, megálljt inteni, de folytatta tovább, egy szuszra panaszolva el minden benne felgyülemlett, visszafojtott sérelmet, bánatot, keservet, a magának is elviselhetetlen tehetetlenségét…
Férje szótlanul hallgatta, tűrte a vádaskodást és amikor befejezte a mondókáját, csak akkor szólalt meg a maga csendes, nyugodt hangján…

- De hiszen én mindig is arra vártam, mikor hozakodsz vele elő,… mikor mondod ki végre, hogy eleged volt ebből az önként vállalt börtönből, és szeretnél kiszabadulni, emberek közé menni. Tőled akartam hallani, hogy kíváncsi vagy a testvéreidre, hogy mennyire hiányoznak neked…Egy szavadba került volna, ha látni akarod őket…, de valahányszor felmerült az indulás időpontja, te visszakoztál. Fáradtságra hivatkoztál, és mert tudtam, hogy ez nálad nem színjáték, nagyon is komolyan vettem a betegséged, de meg kell értened, tehetetlen voltam és nekem csak egyedül te számítottál. Szeretlek nagyon!… - közben kiszaladt a kocsihoz és kezében egy csokor virággal tért vissza…

- De lásd, mennyire előrelátó voltam. Az időmből kifutotta, hogy körbenézzek a régi városod környékén, van-e eladó lakás?… Meglepetésnek szántam, de megéreztem az idő sürgetését, a türelmetlenséged, most mondom el: Találtam egy megfelelő lakást, ami öregségünkre mindkettőnk számára a legjobb lehet, közel mindenhez, és mindenkihez. Már végzik nagyban a felújítását, légy még egy kicsit türelemmel, hamarosan meg tudom mutatni. Tetszeni fog neked! És úgy gondoltam, ha akarod, a húgodnál eltölthetsz pár hetet, amíg kedved tartja, csak addig, amíg minden elkészül… Ő mindenben a segítségedre lesz, gondoskodni fog rólad…

Az asszony szeméből patakzottak a könnyek, egy szót sem tudott szólni, miközben átvette a gyönyörű csokor virágot… Lassan megnyugodott. Elmélyülten nézte a tarka virágcsokrot és emlékeibe burkolózott. Valahonnan, a távolból még hallotta férje csendes, reménykedő szavait, de már csak egyetlen dologra tudott gondolni… Közel van már a szabadság!

(Egy bezártság nem csak lelki, de testi sérelmeket is előidézhet..., van, hogy túl későn döbbenünk erre rá...)