Idill
Hosszúhajú csend kullog a vidéken
néha-néha ráz egyet az üstökén -
ilyenkor felrebbennek a madarak
aztán nyugalom evez röptük ködén.
Erdő közepén szivárványtisztás ül
temérdek sokszín vadvirág ölében -
nevüket sorolni vállalkozzon más
minket megigézett e fennkölt éden.
Bódítón varázsos illat-részegség
miben szűnik a valóság fájdalma -
feledtet velünk korhadt-avas időt
melynek terhét a jelenkor vállalta.
Cirógat a pázsit ifjonc testével
zsenge a fű, érezni a születést -
s a természet tenyerünkbe belenő
míg aléltan nézegetjük küzdelmét.
|
|