Cím: Kóbor sorok nagyapámhoz, aki rég meghalt
Szerző: lambrozett - Sztancsik Éva
(07-22-2015 @ 11:48 am)
:
Ott kezdődik az egész, hogy úgy
beszélnek el melletted, mintha jelen
sem lennél, mintha semmit nem
értenél abból, ami körötted zajlik;
mintha retardált volnál, aki ráadásul
még rokon is, tehát nincs könnyű
helyzetben az sem, akinek téged
tenni kéne valahová. Valahová...
a fene sem tudja hová, mert már
elfogytak azok a polcok, amin hely
maradt, főleg zsúfolt polcok vannak,
olyanok, amiken az aktuálisan fontos
mindenfélék terpeszkednek és oda
már semmi nem fér, ám az is lehet,
hogy semmi lettél, por a polcon...
lefújják, a "hős-ős" hadd mozogjon.
Elkopnak belőled lassan az értékek,
szétmállik a fontosság, hiszen az,
ami régen felemelt és előrevitt, mára
egy sakktáblára zsugorodik, azon
vívod ütközet'id. Én játszom veled.
Szerettem veled játszani.
Biztosan sok egyebet is csináltunk,
de erre emlékszem legtisztábban.
Ahogy ültünk a konyhában...az olyan
meghitt volt és barátságos, az érzet
maradt meg, szinte csak az érzet,
az emlék sem igazán. Kicsi öreg lettél,
összementél épp úgy, mint nagyanyám.
Biztosan én is össze fogok menni, apró
leszek és ráncos (ha megérem) és majd
engem sem tudnak hová tenni (pedig
parány lettem), mert azóta még inkább
keskenyebbek a polcok és egyre több
a dolog, amit rájuk illik pakolni.
Már én is bajolok olykor a rámolással,
hát akkor mi lesz vajon...később?
(2015. július)
(176 szó a szövegben) (347 olvasás) 
|
