Szavakba olvad az éledő vágy,
álomarcával válladon pihen,
hallgatja szíved dobbanását,
mely béklyóként őrzi a szívem,

 
csak suttogj, ahogy a szél az
ágon körülöleli a leveleket,
hogy simogatva védve naptól,
hozzon rá hűs fellegeket,

csak csókolj, mintha végső lenne,
az utolsó tánc Veled,
és szemedbe nézve féltőn féltve,
megszoríthassam a kezed,

csak sírj csendesen, sirass, ha kell
mutasd meg könnyedet,
ne hidd, hogy férfiként zokogni
szégyen, s titokban sírni nem lehet.