Száz reményt játszik, száz irányba visz,
mint a gyertya lángja, ha fakón szétesik
és fénye pislákolva múlt nyomába lép,
hol porladva éledt valaha a lét.

Vágynék még jóra, egy biztató szóra,
de nyomában csend, hallgatás kisér,
s hívogat vágyva egy őrült románcra
a sötétben tátongó fekete mély.

Hitem még lenne, de mit érek vele,
ha a múltból egy kéz még elér,
és lehúz a szennybe, nem menekülve
bűnöm elől, hol nincs több esély.

Látod az álmunk, hogy kúszik messze,
kifakult színével az ég tetején?
S hiába jön az éjszaka csöndje,
hideg ágyamban, itt ül a tél.