Az élethez volt még egy pár hónapig joga,
de már akkor is fehér gyertyákat gyújtott,
hogy a tudat, mi ma még tisztán csenghet,
szembesüljön az elviselhetetlen ténnyel,
hogy teste már pár év óta darabokra hullott.
Persze átkozódott néha, sőt sírt is keveset,
tudta, ez az élet már nem áll vele szóba,
anyja mindig kérte - vigyázz édes fiam,
egészséges legyél, hallgass csak a jóra. -
Most az elsuhanó tájat látja, a madarakat,
ahogy elrepülnek és majd újra visszatérnek,
titokban szíve beleszakad, bánattá őrli,
hogy múltjából többé, vissza sosem nézhet.
Nem volt családja, nem hiányzott senkinek,
kiket valaha szeretett, régen messze mentek,
csak egy vak kisfiú volt, ki látogatta néha,
mikor kellett a jó szó, Ő szívet melengetett.
Szegény volt a gyermek, de jövő állt előtte,
hisz minden a pénzen, s a műtéten múlott,
de nem volt lehetőség a nyomorból kijönni,
ha nem volt ott senki, ki segítséget nyújtott.
A férfi már gyenge volt, a napok elszálltak,
de volt ideje egy utolsó, szerető búcsúszóra,
s elköszönve a vak kisfiútól, értékét ráhagyva,
nyugodt mosollyal indult, arra a hosszú útra.
Évek teltek el, s egy fiatal férfi, fejét lehajtva
a sírkőnél, két szemét némán törölgeti,
boldog, hisz végre látja, azt a csodás világot,
mi számára még most is rejtélyekkel teli.