Én már túl vagyok elvesztett éveken,
nekem a szomorúság régen jó barát,
s ahogy az idő kereke forog, megáll,
úgy viszem Én is a sérülést tovább.
Nekem már mondtak szédítő szavakat,
mitől az érzések szabadon szálltak,
voltak kik földbe tiporva, megalázva,
halott életemből akartak építeni várat.
Volt álmom, és hittem jó lesz minden,
egyszer valamikor boldog lehetek, de
ábrándokkal teli célom semmivé lett,
könyörtelenül elengedtek baráti kezek.
Hajam ősz, deres, vágyam még a régi,
megbocsátani, hinni,  ma is úgy tudok,
de nem bízom többé a szépben, jóban,
amíg élek, magányos ember maradok.