Kötelék

Béklyót fon rám a sors,- erős köteléket,
gúzsba kötött kezeimből ezerfelé vérzek.
Az éltető szikrának rég ellobbant lángja,
ereje kihunyt, mellyel eddig tűztáncát járta.

 
Most a csend ölel át, lassan ölő, hallgatag,
s őrült kiáltássá válnak a régi, halk szavak.
Két kézzel kikapart mély veremben élek,
hová nem jutnak el sem érzések, sem fények.  

 
Fojtogat az idő, torkon ragad és földbe tipor,
lelkem sötétség lett- koldusnak fájó nyomor,
céltalan jövőmben csak én vagyok a szégyen,
szalmaszál sincs mibe kapaszkodjam, s érzem
itt a végem.

2008.04.02