Amikor elindulsz hozzám, tükörsima a lélek.
Nincs benne homály, üvegkarcolás.
Diadémként simul vissza ráncaim ívére,
a sok évre messze tűnt élni akarás.

 
Amikor meglátom szemedben a mosolyt,
s arcodon landol szerelmem rúzsnyoma,
virágot hajt lábnyomomban az elrohanó idő,
mitől bódító illatkertté válik álmaim otthona.

 
Mikor fényből fonsz hálót remegő kezemre,
s érintésed tágassá teszi a beszűkülő teret,
mesebeli világban felejthetem magam,
hol életvidám perceket adhatok majd neked...

 
Köszönöm, hogy szeretsz!