Tréfát űzött velem a napfény,
csak csacska délibáb volt nem egyéb,
vak remény, a lélek harangja
az elfojtott érzelmek vad haragja.
Nem kérek többé belőle már,
marad a homály és árnyék csupán,
s hűvös szobámba a magány.
Hiú ábránd, csalfa remény volt ?
Hittem megérintett a boldogság.
Játéka voltam csak a sorsnak
lelkem odavetve...,
vadak elé koncnak.
Reményem mind odavész,
mint vízbe dobott kavics,
mely tetején bucskázik egy kicsit,
…,de aztán apró karikát rajzol
s az ár görgeti messzi a parttól,
míg keblére öleli a mély...,



2005.