Szürkeség
Szürkét öltött a lomhán haladó idő,
nyirkossága mindenütt vendég
bár nem hívták őt, mégis elül
csonton inakon s minden egyeben
dölyfösen uralkodik a testemen,
hirtelen rámtört fáradtság
beborít, mint egy rongyos lepel
mit már foltozni sem érdemes,
szitává vékonyította a korosodó
idő kérlelhetetlen két keze,
arcomon a redők barázda-utakat
formáznak, nyelik az élet porát
tömődnek, végleg kisimulnak
az a lepel már szemfedelem lesz,
marad olyan,- mint koldus életem
majd ott kisimul minden ránc
az utolsó út előtt a ravatalon
magához ölel a végső nyugalom,
repít magával égi szekéren, hogy
lelkembe megérkezzen az örök béke,
Maszong József
2007.10.23.