Itt állunk
Itt állunk. Mint egymásba szédült végtelen párhuzamos,
akár az egymásba rohanó egyenes, mely így kört alkot.
Úgy állunk itt, mint utolsó vonás után kép felett megáll
az ecset. Mintha gondolkozna, nehogy valami nagyon
fontos dolog lemaradjon valamiképpen, s tegye tönkre
mit az elme belül megalkotott. Úgy állunk itt, miként
a pitypang áll a réten, földig hajolva bár az erős szélben,
mely magját hordja szét. (Versek s néhány verstöredék)
Megpihenve, mint kő a folyó medrében, melyet régen
kitépett a patak, szilaj szikla szívéből. Lekoptak az élek,
akár kagylóhéj ezüst fénye, csillog beágyazva megfáradt
folyó aranyló medrébe. Cikázó halak az életről mesélnek.
Itt állunk, mint az a régi két magányos szikla. Emlékszel?
Ahogy néztük Naplemenetekor. S ahogy az éjszaka kint
sötét szárnyat terített, egyé váltak a távoli messzeségben.
Egybeolvadt a rét, erdő, hegy, völgy. Úgy állunk mi itt.
|
|