Kövek világa
Roskatag omlik magába, málón, a szikla,
mégsem fáj ősi magánya, mint halvány szikra,
csak árnya letűnt koroknak. A hegyoromnak,
ahonnan egy nap kiszakadt. Teste elporladt
a hosszú úton. Maga sem hitte talán, hogy
majd ide jusson, mikor még délcegen állt ott,
a bérc tetején, ahol a zord szél fuvolázott
a nagy szakadék peremén. De eljött a nap,
mikor a büszke kőszikla a mélybe zuhant,
könnyei apró kövekként hulltak szerte szét.
Ily sziklák vagyunk mi mindannyian, s a lét
kikezdi éltünk ingatag falát Egy nap tán
nem leszünk többek, jövőbe rejtett tegnapnál.
|
|