A Kapitány
Aznap éjjel szinte sírva szaladtak széjjel
a hullámok a tenger vizén, mikor a vén
kalóz kapitány utószor még hajóra szállt.
Sápadt volt a Hold, s az éj gyászos sötét.
Csendben siklott a bárka, sehol, senki sem
várta. Szél sem járt táncot a fekete vízen.
A távoli kis szigetek megbújva pihentek
az ölelő tenger ölén, mint apró gyermek
anyja keblén. Halványan pislogott az égen
pár erőtlen lámpás, és a Göncöl szekéren
üres volt a bak, és rúdjával lefelé haladt,
hogy ha majd végre elér az ég peremére,
halk csobbanással merüljön az éj tengerébe.
És a bárka egyre csak haladt, bár a vitorla
egy sem dagadt feszülve széltől. Csak oda
tapadt az árbochoz, holmi vésztől megbújt
pihegő galambként, behúzott szárnyakkal.
A halk szellő, mintha valami dalt dúdolt...,
valami utolsó útról, és egy lékről, a hajó
fenékről, meg hogy volt rég egy kapitány,
kit a hullámok sírva zártak a hullám sírba…
|
|