Napfény-szonett
A nappalok csak eltelnek valahogy.
Az éjszakák mind egyre nehezebbek!
Csak rólad álmodom, hiányzol nagyon!
Feléd suttogom, mennyire szeretlek.
Ahogy senki még, úgy hiányzol nekem!
Bár hangod itt zenél, mint hárfán a szél,
csodás dallamával betölti lelkem.
És szemed kék tükrét ontja rám az ég.
Akár a Napfény, mosolyod úgy ragyog,
Szerelmünk úgy kapaszkodik egymásba,
mint százéves platán a hegy oldalán.
Eggyé lettünk. Lelked lelkemnek párja,
édes börtönöd, szerelmed rabja vagyok.
Tudom, Veled még ezernyi csoda vár!
|
|