A zongorába időnként belekap a kéz,
                        éppen csak leüt egy-egy hangot...
                        Majd becsukott szemmel emlékén szétnéz
                        és fejében megkondulnak a harangok.

                        Húrok feszülnek, billentyűk lebújnak,
                        szépen, lassan, megtörik a csendet.
                        Játszanak rajtuk szomorú ujjak,
                        balladába tömörítik a rendet.

                        A folyosóra ajtót nyit a múlt.
                        Metronóm kattogása zakatol...
                        Minden rózsaszirom a padlóra hullt,
                        és a szerelem megszökött valahol.