Fogadd ezt a verset
ahogy most leírom
a véges boldogság
szerény himnuszát,
és értsd meg a lelkem,
mért háborog folyton,
ha látom a szemed
szép napsugarát.

Mert bennem van mindez,
mert látom a jövõt
a szerelem lobogó
vér-lángjain át,
s nem múlik az érzés
mert véges e szépség
s tudom, bárhogyis van
nem tarthat soká.

S bár látom a végét
most élvezem létét
s remélem nem holnap!
csak “holnapután”
és magamban múltat
s a jelent nézem folyton,
s halk mosoly fut
az ajkaimon át.

Egy mozdulat tükre,
egy szó, vagy egy dallam
mely felidéz bennem
egy újjászült “csodát”
pillanat múlva
már ellenem fordul
és gúnyosan néz rám
ugyan, hogy gondolád ?!

A sok boldog percet
most egymásra rakva,
úgy hiszed neked
mégis sikerül,
S ha felröppen a szó
melyre rettegve gondolsz
csak döbbenten, bénán,
és szótlanul állsz!

Nem érzel semmit
csak indul a könnyed
S véresre harapod
belülrõl a szád
és omlanál össze
és ordítanál már
de fájdalom vet béklyót
s nem nyílik a szád

Mert kevés az arcod,
hogy megmutasd néki
Mily nagy sebet ejtett
a végsõ gondolat,
így állsz hát csak szótlan
és könnypermeten át
egy félszeg mosolyra
indul a szád.

S csak ennyit szólsz halkan
még küzdve magaddal
Egy boldog szerelem
bús romjainál :
- egy álomban éltem
s hogy vége lett kétlem
életem tudom-e
ÁLMODNI tovább.