Nő a lámpák mögül 2. részlet -
Nő a lámpák mögül
-2. részlet -
Sikoly
Elköszöntem. Azt mondtam, ennyi volt, nincs tovább. És mégis, olyan vagyok mint a szél, hol elül, hol feltámad; segít, vagy gátol; simogat, borzongat, máskor dühödten szaggatja a fákat. Üvöltés és sikoly. Visszhang. Visszaverem. Sejtjeim közt csapódik ide-oda. Érzékszervek. Érzékelek. Idegek. Közvetítenek. Emlékek. Felélednek. Most épp egy kép. Egy érintés. Talán meg sem történt. Csak a szél. Nem te, nem én!
Szókeresőben
Sokszor nem találom a szavakat, egyszerűen elvesznek amikor a leginkább szükségem lenne rájuk. Néha pedig csak elbizonytalanodom, nem tartana-e tolakodónak, akihez szólnék. Írásban könnyebben megy a beszéd és a hallgatás, együttérzés, együtt érzés. Ha túllépünk a papíron, jöhet az álarc, a lesütött szem, a székbenragadás, hiába tudom, ki kéne mondani, meg kéne mutatni, veled és nem nélküled. Majd legközelebb, ha újra kezünk alatt a papír.
Szemközt
És ott vannak a szemek. A szemek kiszámíthatatlanok, mint egy sebes vizű folyó. Mélybe ránthat az örvény, part menti sziklának csaphat a tajték, vagy a zuhatagon túl ellankaszthatják figyelmedet a csendben ringó hullámok. És mégis, a szemek... Ha azok a szemek téged tükröznek, értelmét veszti születés és halál.
Hallgatok
Nem tudok írni. Olyanok a gondolataim, mint a karácsonyfadíszbe zárt semmi. Valami van, mégsincs, vagy csak nem tud kitörni, mégis vigyázni kéne rá nagyon, mert ha elpattan a burka, az, amit rejtett, elillan. Amikor a gömb szilánkokra törik, a másodperc ezredrészéig még érezni, hogy birtokunkban volt a titok, amit már sohasem fejthetünk meg, helyette itt maradt a mi lett volna ha. Ennyi.
Olvasok
Olvasok. Bizsergés. Melegség. Táguló pupillák. Összehúzom szemöldököm. Felrántom szoknyám. Ellenőrzöm a forradást. Olvasok tovább. Erotikus jelenet. Képes vagyok megnézni, ott, ahol a főszereplőn incselkedik egy anyajegy, valóban viselek-e. Felvinnyogok. Nagyon. Röhögök saját magamon. Van anyajegy, kettő is, néhány centivel ugyan lejjebb. Borzongás. Ilyen nincs! Egy író ember, ugyebár, remek megfigyelő. Ha karaktert formál, kiélezett képeket használ. Felnagyít személyiségjegyeket. Azt viszont nem tudtam, hogy röntgen szeme is van. Morfondir. Olvasok tovább. Szembesülök. Önző vagyok. Kapcsolatomban saját érdekem nézem. Nekem ne fájjon. Szerelemről nem beszélünk! Barátság. Mély. Annyira, hogy kiteljesíti a szex. Szex? Nem! Szeretkezés. Más. Léleksimogatás. Szerelemről szó sem lehet! Közös élet? Együtt. Jó. Nem ígérünk semmit. Így természetes. Együtt. Szabadon. Léleksimogatás. Összhang. Béke. Harmónia, veled. Új lehetőség. Neked! Menj, ha úgy érzed! Megbeszéltük, emlékszel? Szabadság. Nincs korlátozás. Lehetőség, Neked! Menned kell. Én? Nem lehet. Nekem karrier. Itt. Távolság? Köztünk? Nincs. Soha. Meglátod! Barátság. Mindig. Majd hívlak! Hívj! Idő. Levél. Idő. Szerelem. Házasság. Idő. Változás. MÁS, MINT VELED! Fáj. Leláncol. Átnevelne! Más, mint Te! Hiányzol. Fáj! Indulok. Kicsit Veled, sírni Neked. Autó. Száguldás. Hozzád! Száguldás. Sötét. Csend. Könnyek. Csend. Én. Sorok közt. Én. NEM! Én itt! Én élek. Amit olvastam csak kitalált történet. Novella. És mégis. Magába szippantott. Egyszerre kint és bent. Idősíkok. Író. Barát. Ismer. Karaktert formál. Rólam, belőlem. Álomlány. Én kint. Én itt. Csak hiszem. Újra és újra elnyel a szöveg.
Pőrén
Fejtetőre érkeznek, majd végigfutnak testemen a borzongást idéző cseppek. Átváltom a kart. Erősödik a nyomás. Gerincoszlopom mentén ujjaidra emlékeznek a csomóba rándult izmok. Még két nap. Két nap a hétből. Hiányzol. Azt kérted, már csak egy hétig bírjam ki nélküled. Legyek türelmes. Az vagyok. Hagylak játszani. Néha azért rád pillantok. Hol a színes, hol az öreg, kopott kockákból építed a falakat. Nyugodt vagyok. Nem eshet bajod. Örök gyerek maradtál. Hányszor dőlt már össze az a vár... Olykor rálépsz egy kockára és orra buksz. Látom, hogy fáj. Körbenézel. Úgy hiszed, senki nem figyel. Miért sírnál? Most az arcomon zubog végig a hideg sugár. Apró tűcseppek. Tűzcseppek, ahogy a mellemre érkeznek. Hiányzik a szád. Csobog a víz. Hideg. Hagyom. Két nap, majd Game over! Addig még két nap bizalom. Csobog a víz. Hideg. Hagyom...
Fehér vásznon
Álmodtam. Mindenki alszik még, csak én eszmélek. Csendesen öltözöm, lassított lépteim tompítják a hajnal neszeit. Nem akarok felzavarni senkit. Kulcs harap a zárba, én belépek egy más világba. A part. Látom a felhőkkel ölelkező vizet. Kiskifliként alszik a tenger. Épp úgy, mint én, most védtelen. Kileshetem. Egy-egy mélyedésben megfoghatatlan gondolatfoszlányként cikáznak aprócska halak. Színesek. Aztán kicsit odébb rák-olló villan. Elvágja a varázst. Ébredés. Morranva nyújtózik a tenger. Visszaköveteli tőlem, ami az övé. Nem tarthatom meg a pillanatvarázst. A fotók halottak. És én? Én élek, vagy csak egy fehér vászon vagyok, ami visszatükrözi a rávetített képet? Talán nem is itt... Ott, messze, a tengeren...
Hiányzol
Amikor eszembejutsz, mellkasomban melegséget érzek. Bizsergető, és jóleső, ahogy szétárad testemben emléked. Kezem megremeg, elindul belső vásznamon a film, felélednek az együtt megélt pillanatok. Olyankor, most már bevallhatom, sokszor sírok, és mégis mosolygok, hiszen senki nem veheti el tőlem már a léleksimogatást. Amikor nagyon hiányzol, agyam emlékimpulzusokat küld sejtjeimnek, szétáradnak, majd összeállnak ismét a veled megélt érzések. Bőröm emlékezik bőröd melegére, orrom újra érzi illatod, ajkamon ott bújkál a nevetés, nyelvemen a szerelem íze, majd formálódnak kimondott és elharapott mondatok. Dobhártyám sóvárogva megrezeg, hallja hangodat, szememben újjászületik alakod, kíséri minden mozdulatodat. Elindulok, mindegy merre, mert csak az számít, lábaim felvegyék lépteid ritmusát. Hiába vagy messze tőlem, ha hiányzol, és emlékezem, szeretkezik az auránk.
Őszi anziksz
Betűz szobám tetőablakán a Nap. Fényfürdőre ébredtem. Finom. Gyűlölöm a nyirkos őszt, az elmúlást. Amikor fáznak a fák, dideregve szórják el leveleiket, nem csak a testem reszket, de a lelkem is. Visszahúzodom legtitkosabb zugomba, ahol még pislákol némi fény. Mert ott bent, a leghidegebb, legsötétebb napokon is őrzöm parazsam. Igaz, gyakran alig izzik, inkább csak füstölgök. Magamban. Fojtogat. De ez a nap más. Derűs. Csalogató. Sétára hív. Várnak a fák, a vízpart. Egyedül. Talán lehetett volna másképp is. Talán... Talán ébredhettem volna másfajta fényfürdőre. Talán... Talán baj az őszinteség, talán baj az elhallgatás, talán baj a kitárulkozás, talán baj a visszafogottság, talán baj a szó, talán baj a csend, talán baj a boldogság, ezért illan el, ezért fáj a hiány. Ősz van. Újászületést takargatnak elszórt lombjukkal a fák. Főnixet játszik a természet, főnixet játszom én, főnixet játszik a szerelem. Gyere! Játssz velem! Ma az emlékezés napja van. Ma a megbékélés napja van. Ma a felkészülés napja van. Ma az elmúlás napja van. Ma a születés igéretének napja van. Ma gyönyörű, verőfényes nap van. Rossz egyedül. Hiányzol. Ha itt lennél, együtt élhetnénk meg a pillanatvarázst!
Örvénylő
Fantazmagória, könnyű kaland, vagy ez a szerelem? Nem tudom. Kamaszálmokba ringat vissza dalom. Tánclépések. Gyorsuló ritmusa döntést kényszerít. Nem számít, mennyire égetnek a sebek, már semmi sem fáj. Tudattalan pörgés. Nem bukhatok el, ha tölcsérébe ránt a szédülés. Ott áll a férfi a parkett szélén, ott áll. Mosolya felcsillan szemem sarkán. Szívem rég nem vért pumpál. Szétárad ereimben a bizalom. Hagyom. Magába szippant az örvény, abroncsba zárja mellkasom, majd leszopogatott halcsontként magából kivet. És én repülök, repülök feléd. Amikor eszmélek, ölelésed körbezár.
|
|