A József Attila térről siettem haza - mivel délután még el kellett mennem egy előadásra - amikor is, furcsa érzésem támadt. Minél jobban gondolkoztam, a gondolataim egyre inkább másfelé terelődtek. Lassan ballagtam, s közbe próbáltam felidézni, mi is történt velem, a mai nap, aminek hatására előtört ez a különös érzés. Jöttek velem szembe az emberek, s arcukról valamiféle megkönnyebbülés érződött, mely engem is magával ragadott. Közeledtem a budapesti állatkert felé, melybe mindig szívesen tértem be gyermekkoromba, s ahol önfeledt órákat töltöttem el szüleimmel, és testvéreimmel. Óriási zűrzavar közepébe csöppentem bele; mint kiderült – az egyik állatkerti gondozót kérdeztem meg – egy elszökött tigrist próbálnak kézrekeríteni. Úgy gondoltam, jobb ha folytatom utamat, hisz úgyse tudok segédkezni, a tigris előkerítésébe.

A városliget felé vettem az irányt, hisz ilyenkor tavasszal, a városliget gyönyörű, és mellesleg erre előbb hazaérek. Ahogy sétáltam a városligeten, egy barna színű állatot pillantottam meg, mely épp egy kukát döntött fel. Ekkor szólalt meg bennem a felismerés, hogy ez az a tigris, aki elszökött az állatkertből. Leblokkoltam, s kővé meredve álltam tehetetlenül. – Mi van, ha észrevesz? – gondoltam magamban. Hátráltam, és megpróbáltam elbújni egy bódé mogé, nehogy valami végzetes történjen. Fél szemmel követtem a tigrist, mert kíváncsi voltam, hogy merre veszi az irányt. Szerencsére a városliget ma nem volt annyira népes, mint szokott lenni, így a tigris jelenlétére nem sok ember figyelt fel. Megindult, lassan, de biztos léptekkel, mint aki tudja merre megy.

Gyerekek népes csoportja jelent meg egyszerre a városliget hátsó felénél. – Úristen – gondoltam magamban. Mikor meglátták a tigrist elkezdtek ordítani, sivalkodni, és kövekkel dobálták. Bár a dobások fele se ért célba, s még a tigris közelébe se, a fülsüketítő visítás a tigrist elüldözte, s gyors iramban kanyarodott be egy városliget közel utcába, nevezetesen az Abonyi utcába. Ismertem jól ezt a helyet, hisz itt laktam valamikor, s megrökönyödtem, mikor a tigris pont erre a helyre szaladt be. Kijöttem a bódé mögül, mivel egészen eddig onnan figyeltem az események alakulását.

Lélekszakadva futni kezdtem, hogy nyomon kövessem az eseményeket. Mikor a kapuba értem, nem láttam sehol a felizgatott nagymacskát, de a sikítás elárulta, hogy nincs messze tőlem. Beljebb merészkedtem óvatosan, hisz nem akartam a tigris ebédje lenni. A lakók megpillantva engem, nagy hanggal a tudtomra adták, hogy forduljak vissza, ne menjek közelebb a hanghoz. Nem tartottam magamat gyáva alaknak, de egyszerre erőt vett rajtam a kétségbeesés, s a falhoz vágódtam. Lehunytam szemem, és próbáltam erőt gyűjteni. Nem tudom mennyi idő telt el, mikor feleszméltem; csend volt, a lakók se lármáztak. Felálltam, és néhány lépést előre téve, megpillantottam az apám nevelte cseresznyefát, melyhez annyi emlékem fűződött. Felnéztem rá, és az egyik vastag ágán azt a tigrist pillantottam meg, mely erős félelmet keltett bennem.

– Tennem kell valamit, de mit! – gondoltam magamban. Hátrálni kezdtem, hisz jelenlétemmel nem akartam lecsalni a felbőszült állatot a fáról. Az egyik lakót fél füllel hallottam, amint a rendőrséget hívja, s mielőbbi segítséget kér.

Nem tudtam mennyi idő alatt érnek ide, így okosabbnak láttam, ha elbújok az egyik fal mögé, és figyelem a tigrist, hátha lejön a fáról. Vártam, és közbe azon gondolkodtam, hogy az a furcsa érzés, ami a József Attila térről jövet hatalmába kerített, kapcsolatba áll e mostani eseményekkel. Nem gondolkodhattam sokáig, ugyanis megérkezett a felmentősereg. Ahogy beértek a ház udvarának előcsarnokába megpillantva engem, információt kértek a tigris jelenlegi helyéről, és állapotáról.

Négyen voltak, egy tűzoltó, kettő állatkerti munkás, akik a tigrist gondozták, és egy őrmester. Mikor megláttam az őrmestert, felmerült bennem a kérdés, hogy ő ugyan mit keres itt, miért nem küldtek helyette egy állatidomárt, de kétségeim eloszlottak, mikor is a tűzoltó, megnyugtatott, hogy nem lesz gond, hisz az őrmester egy különlegesen kiképzett állatidomár, aki szabadidejét a cirkuszba töltve, nagymacskákat idomít! Előlépve be is mutatkozott, bár figyelmemet nem a neve, mint inkább a stílusa kötötte le. Bohóckodott, mintha nem is lenne egy elszabadult tigris a fán, és mi nem itt lennénk, hanem egy cirkuszba.

Figyelmeztettem, hogy jó lenne, ha a tigrist mielőbb lehoznánk a fáról, hisz akkor mindenki megnyugodhat. Igazat adva nekem, pár lépéssel megközelítve a fát - hogy még 2 méter maradjon a fa és közte – többször furcsa nyivákoló hangot adott ki, és utánozva egy tigris mozgását, késztette a nagymacskát, hogy lassan lejöjjön a fáról. Az állatkerti munkások addigra már egy nagy ketreccel álltak elő, a további konfliktusok elkerülése végett.

Az őrmester miután leédesgette a fáról a tigrist, egyenesen a ketrechez vezette, és megsimogatta a fejét, jelezve, hogy: „Jó kiscica vagy”! A tűzoltó megköszönve a segítséget, az állatkerti munkásokkal, az őrmesterrel és persze a tigrissel együtt távozott. Fellélegeztem, és boldog voltam, hogy megélhettem ezt a napot.