A tréninggatya ügy
Az egész dolog a nyárral kezdődik.
Az évről évre visszatérő szandál- és rövidgatya időszak mámorral tölti el a sorok íróját, mert szabadság feeling jár körbe, és a depresszió, a nyomorúság érzés jóval kevesebb alkalommal dugja elő morózus kobakját.
Néhány éve jön ez az izé, ez a nyáripapucs-mánia, ez a lábujjak közét irritáló vietnámi ügy.
Persze lehet bármilyen formátum. Elöl zárt, hátul zárt, mamusz, akármi.
A „csoszogjunk papucsban az utcán” - mizéria teljesen kikészít.
Papucs otthon.
Meg az uszodába.
Vagy a strand.
Vagy a kettes BEL-en, de kórházat, azt ne, jó?
Hülye konzervatív 30-as kezdek lenni, mert burjánzanak ki a nyavalyák, meg a különböző kényszerek és csak pislogok, hogy a nő, aki esténként mellettem szuszog az ágyon, aki évek óta viseli az állítólagos horkolásom (mert én még sose, hát nem hallottam), szóval bírja, és még nem tört ketté semmiféle konyhai eszközt a fejemen.
Van egy ilyen igazi nyári papucsom.
Utcán csoszogtatható.
Tengeren túlról kaptam. Módi.
De még abban sem! Érted?
Mer’ feszélyezve lennék, és jöhet ide nekem a Csernus, hogy kiabálva kutasson a pszichében, hát akkor se.
Most volt Desszert a tévébe.
Onnan jön, hát onnan.
A szandállal persze semmi gond.
Mondjuk zokni nélkül illik.
De abban nincsen semmi slendriánság, semmi széteső lazaságra utaló jel.
Slusszkulcsot mutatóujjon pörgető, rágózós, nagyarcú csávók jutnak az észbe...
Hülye városi gyerek, na az vagyok, na.
Helyzet az, hogy nyáron, papucsban még a BOLT-ig sem merészkedem le, ami ajtótól ajtóig olyan 70-75 lépésnyi távolság…
Ugrunk nagyot a legzordabb évszakra.
A három csúnya betűre.
Utálok öltözködni.
Utálom a hazaérkezés utáni ruhacserét, az „Otthoni” vs. „Utcai” csatákat, mert a megérkezés pillanatában ott toporogsz az előszobában, és megy az agyjáték, a kalkula, hogy akkor most elhagyod-e még bérlemény terültét a nap hátralévő részében, vagy jöhet a játszóruci, amiben nyugodt szívvel hemperged végig a lakást.
A rendelés persze az átöltözés után érkezik – búgon hangon - mer’ lelke az van a nőnek, mer’ tud egyensúlyozni, mer’ el akar valamit érni:
„Ugyehozol 1.5-ös zsírtalmútejföltszeretlek?!”
Káposzta lesz.
Töltött fajta.
Itt van a nagyanyja, az készíti.
Ő pedig újramelegít.
Mikróba.
A kérdés még visszhangzik a dobhártya környékén egyet, aztán fizikai fájdalommá alakul.
Mert BOLT-ba kell menni.
Mert rá kell venni.
Magad.
Hogy öltözz.
Mert kínok kínja vár az utcai ruha fronton.
Mondom neki:
„Egyszer már tejföl nélkül is kipróbálhatnánk! Tejföllel olyan sznobos, nem?”
Szempár szikrázik, pupillám sérül.
Nadrág irányba indulok.
„Miért nem mész le tréninggatyába? Csak fel kell húzni a cipőt!”
Ezzel a két, egymást követő, kiábrándító mondattal nem biztos, hogy 6 évvel ezelőtt átment volna a szívügyi rostavizsgán.
Szemmel verek, ő pedig előadja, hogy nincs abban semmi, és különben is sötét van, nomeg a kutya sem fog engem vizslatni.
Úgy bele mennék, de úgy, és elméletet fejtenék ki, csakhogy a töltött káposzta tényleg ehetetlen a tej föle nélkül.
Premier lesz.
Ilyen még nem volt.
Utcai lábbelit illesztek, hozzá nem illő tréningnacihoz, mert a kulináris élvezet, az bitang nagy úr.
Folyosón falba préselődök.
Villanyt nem gyújtok.
A szomszéd lány teszi meg helyettem, aki eddig mindig mosolygott.
Eddig.
Először azt hiszi, betörő vagyok.
Aztán magyarázkodást hallgat.
Szerencsére az utcafronthoz érve más irányba indul.
Sötétbe burkolózom. Az utca is.
BOLT kivilágítva, tréninggatyó virít. Majdnem UV.
BOLT előtt felirat:
”Az üzlet előtt az alkohol fogyasztása tilos!”
És ez be is van tartva rendesen, ugyanis a BOLT-ban isszák.
Ezért ügyesen kell a tejföllel a kézben lavírozni.
Nem vagyok elég óvatos.
Eladó:(az alkoholos közegnek)
„Jajvigyázatokmárafiatalúrral!”
Nem vigyáznak.
„Jaj zelleres lett a tréningje! Jaj mindjárt megtisztítom! Jaj ne tessék haragudni!”
Zöld csík! Haggyonmá’! Ki innen, ki innen!
Lestrapálva, meggyötörve, csupaszon teszem meg a visszavezető 70-75 lépést.
Töltött káposzta az életbe nem esett még ilyen szarul.
De tudod nézek filmeket.
Észbe jut Ben Affleck a Good Will Huntingban, Robert De Niro a Csak egy kis pánikban, vagy Al Pacino a Donnie Brasco-ban. Mind, mind, mind „tréninggatyós-utcaicipősbe” nyomatják!!!
És ez lelket nyugtat!
Le van tojva a karakter!
A küllem, barátom, a küllem!
Azér’ a biztonság kedvéért, amíg a pszichés státusz le nem fixálódik, belenyúlok még egy-két ilyen moziba, jó?
|
