17 évesen, mikor a gimnázium harmadik osztályát jártam, apámmal való kapcsolatom véglegesen megromlott, s ezért bentlakásra kényszerültem. Eleinte nem tudtam elviselni a sok elkényeztetett kamaszt, akik nap mint nap, a szüleik kezét fogva jelentek meg a gimnázium bejáratánál!

Nem volt egy ismerősöm, sőt barátom se, s ennek köszönhetően keményebbé váltam, mint valaha. Önkéntelenül is páncélt növesztettem, hisz az engem ért támadások nem voltak mindig lányos kivitelűek. Gyalázták családomat, pénztelenségünket, s engem „árvának neveztek.” Hiába érveltem, ők nem hallgattak meg, sőt nagyokat szórakoztak azon, hogy magyarázkodni akarok. Idővel meguntam, s nem törődve a körülöttem levő emberekkel, valami elfoglaltságot kerestem.

Akkor kezdett el érdekelni a képzőművészet, s úgy gondoltam, kézügyességemet, melyet anyámtól örököltem, megpróbálom hasznosítani. Vázlatrajzokat készítettem először, majd megpróbálkoztam a tájrajzokkal, s a portrékkal is. Ahogy teltek a hónapok egyre nagyobb gyakorlatra tettem szert, s már-már a portrékészítésben remekeltem.

Apám akkoriban, s mindmáig ellene volt az ilyesfajta tevékenységemnek, s undorító mázolmányoknak tekintette őket. Úgy gondoltam, jobb ha nem hozom haza rajzaimat, apám még megsemmisítené őket. Amikor otthon voltam, mindig keményen kellett dolgoznom, hol az állatok körül, hol a földjeinken. Nagyon fárasztó, és unalmas munka volt, s elhatároztam, hogy az első alkalommal, mikor lesz elég pénzem, kibérlek egy kis szobát a gimnázium közelébe, hogy ne keljen hazajönnöm. Bár eme tervemben nem sok reménységet láttam, mégsem vetettem el teljesen.

Közeledett az évvége, s szorgalmamnak, és kitartásomnak köszönhetően pénzjutalomba részesültem. Boldog voltam, s bár pénzemen nem béreltem szobát, mégsem veszett kárba. Festéket, ecseteket, s vásznat vettem rajta, hogy kipróbálhassam magam a festészet területén. Sajnos az iskolának nem volt elég pénze, ilyesfajta kellékek biztosításához, ezért magamnak kellett megvennem. Úgy gondoltam, hogy emlékképpen lefestem mostani iskolámat, de tervemet nem sikerült megvalósítani, hisz még nem voltam olyan gyakorlott, hogy megfesthessek egy ilyen nagy épületet. Megmaradt pénzemből, ami ugyan nem volt sok, de elegendő, beiratkoztam egy tanfolyamra, melyben megkaptam a festéshez szükséges alapot. Bár a tanfolyam nem tartott sokáig, s a pénzem is elfogyott, mégsem keseredtem el, hisz nem távoztam évvégen teljesen reménytelenül, a tanfolyam ugyanis megismertem egy nagyon kedves férfit, aki szintén a festészetben tevékenykedett. Néhány alkalommal hosszas beszélgetésbe bonyolódtam vele, s biztosított róla, hogy pártfogásába vesz, mert lát bennem fantáziát, és tehetséget. Megadta a címét is, mondván, ha szükségem van rá felkereshetem.

Egy héttel az iskola vége előtt, fel is kerestem, s kértem, hogy őrizze meg kelléktáramat, hisz haza nem vihettem. Reménykedtem benne, hogy nyáron esetleg eljöhetek néhány hétre otthonról, s folytathatom a tanulást. Megkönnyebbültem, s boldognak éreztem magam egészen addig a napig, amíg haza nem tértem.