Ma ingeres napom volt.
Legalább is nem ingerszegény, bár ingerült se lettem csak csendes beletörődéssel vettem tudomásul, a mai napom elcseszték de nagyon.
Kezdődött azzal, hogy dolgoznom kellet menni, ami önmagában nem baj, mert egyfelől van munkám másfelől, mivel tizenkét órát vagyok egyedül, van időm átgondolni sok mindent. Mindig eltervezem, mit fogok tenni, mondjuk, megtervezem a honlapom felépítését, vagy a fogyasztóvédelmi nap programját, aztán sokszor egészen mást teszek olykor lényegében semmit. Nos ha ebbe belekotornak mindenféle emberkék, kik szintén a munkájukat végzik, akkor az engem nagyon bosszant. Mert olyan mintha a magánéletembe kotornának bele, mondjuk a hálószobámba, ülnének tévét nézni, én meg ott jönnék, mennék, mert nem lenne helyem a saját hálószobámban.
Úgyhogy reggel már bosszankodtam, mert nem vehettem elő a tévét, hogy a reggeli híreket megnézzem. Maradt a rádió az se rossz csak nem azt akartam nézni.
Aztán megjöttek a fiúk és nekiláttak megjavítani a sorompót. Bár szerintem azt már rég boncolni kéne, mint az egész vasutat. Másfél órán keresztül próbálták megjavítani, de mindig kiugrott a lánc. Próbáltam nekik segíteni tanácsokkal meg ötletekkel de nagyon idegesek lettek tőle. Pedig nem akartam őket bosszantani, tényleg. Csak megkérdeztem tőlük, pl. nem arról volt szó, hogy ki lesz cserélve a lánc? Azt mondták nem. Érdekes, mert a másfél órás kínlódás után, mivel csak nem javult szegény sorompó, kicserélték a láncot, és jó lett, ha nem is tökéletes. Miután végeztek, nekiláthattam, a manuál vizuális láncméretezés következményeit eltakarítani. Ami nem volt egyszerű mivel a mozaik padló csupa zsír lett, és csak egy óra alatt tudtam nagyjából eltüntetni. Ja hogy mi a manuál vizuális láncméretezés? Nagyon egyszerű és zseniális módszer. A régi jó koszos zsíros láncot kb. 20 méter, ledobják a kőre, és a szép tiszta zsíros új láncot melléfogva addig húzzák át a zárt tenyerükön, míg a régi véget nem ér. Akkor ott elvágják és beteszik az újat a régi helyére. Nagyon egyszerű a zsír feltakarításánál mindenesetre egyszerűbb.
Aztán nekiláttam a kajálásnak, már éppen végeztem volna, mikor jött két jóember, égőt cserélni. Ez egy nagyon jó új módi. Régen teljesen pazarló módon ott volt a fiókban két új égő, és ha kiégett valamelyik fogtuk és kicseréltük. Na ennek a pazarlásnak vége. Most, már ha kiég egy villanykörte, szólunk a főnöknek, aki megrendeli az égőcserét, aztán a megfelelő felelős engedélyezi, egy másik kiutalja, és eljön Székesfehérvárról két ember kocsival kicserélni a kis huncut körtécskét. Az egész így a régi pazarló módszerhez képest, mely legalább 60.-ft.-ba került, most kijön potom 5000-. Ft.-ból. Bár én felvetettem, ha minden bakter hazavinne 5 -5 égőt fejenként még az is kijönne 1560-. Ft- ból. Ennyiben maradtunk.
Még volt kis vágányzár, tolatás meg ilyenek, de ezek nem sok tanulságot hordoznak magukban.
Hazafelé a vonaton meg kellett állapítanom még mindig van mit bepótolni egyeseknek, kultúrált utazásból. Egy kisseb csapatnyi család, büszkén feszített az általuk létrehozott nagy halom szemét közepén. Hangosak voltak, jegyük se volt, kétszer annyi helyet foglaltak, mint ahányan voltak. Szegény kalauz – egy idős fáradtarcú, szerintem nyugdíj előtt álló férfi- lemondóan legyintve ment el mellettük, már Ő sem akarja megmenteni a vasutat. Kihúzni a nyugdíjig. Addig már nem éri meg, megveretni, vagy a vonatból kidobatni magát.
Én szokásom szerint végig sétáltam a vonaton az utolsó kocsit célba véve, mivel a vonat vége felé lakom, így leszállás után legalább 150 métert spórolok. Ami azért lássuk be éves szinten nem kevés. Másik emlékezetes esemény a vonaton az volt, hogy az utolsó kocsiba érve kerestem egy helyet, ahova letelepedhetnék. Találtam is egyet nagy nehezen, nem mintha nem lett volna bőven ülőhely de, érdekes módon, én se szeretek olyan helyre ülni, ahol már ül valaki. Pedig nem piszkálom az orrom meg ilyenek, de mégis. Érdekes, mert amúgy az emberben dolgozik a csorda szellem, mondjuk a zebránál, ha valaki elindul, a többiek, akik addig nem mertek elindulni, rögtön utána mennek. Pedig semmi garancia nincs arra, hogy nem őket üti el az autó, ha mégsem állna meg. Arról nem beszélve mi van, ha a sofőr elrántja a kormányt, és átlósan nagyobb hatékonysággal vadássza le az átkelni szándékozókat.
Na mindegy. Viszont ahová leültem szembe velem a másik oldalon szunyókált egy jóasszony, olyan csöves forma. Elég mélyen aludt félig rádőlve a két nagy szatyrára. A lábai alatt meglehetősen nagy tócsa terebélyesedett, lassan de biztosan terjedve. Meglehetősen kínos volt.
Figyeltem az utasokat hogy reagálnak. Volt néhány fiatal, akik vihogva mentek el mellette, leszállásra készülve. Néhány jól öltözött, gondolom irodai vagy hasonló munkát végző nő, méltatlankodó arcot vágva, kínosan ügyelve a tócsára nehogy belelépjenek, közben rám nézve, na mit szól hozzá milyen emberek, vannak nézéssel, de szó nélkül haladtak el. Aztán egy idős néni szörnyülködő, döbbent arccal, kisülne a szemem, ha ilyet tennék nézéssel. Szóval jól ki méltatlankodta magát mindenki. Én meg kicsit úgy éreztem magam, mint egy kukkoló. Gondolkodtam, mi lenne ilyenkor a helyes cselekedet? Felrázni, hogy vegye észre kínos helyzetét, vagy hagyni, hogy azt a kis utat, ami hátra van, vészelje át így szunyókálva. Amúgy nem volt koszos vagy ilyesmi, kopott de tiszta ruha, a haja valami érdekes kontyfélében összefogva.
Egyszer csak megmozdult és kábán körül nézett. Próbálta felmérni a helyzetét kinézett az ablakon azzal a vajon hol vagyunk, gesztusokkal. Látta nem érdemes már elaludni, hát elkezdett pakolászni. Lenézett a lábainál lévő szatyraira, és megmerevedett látva a tócsát. Lopva körülnézett, érezve a helyzet kínosságát. Igyekeztem közömbös arcot vágni, de éreztem a nézéséből teljesen nem sikerült. Gyorsan összefogta szatyrait és átült két üléssel odébb. A helyén az ülés száraz volt, mint ahogy a ruhája is. Viszont a szatyorban zörögtek az üres, vagyis a jelek szerint nem teljesen üres sörös dobozok, amit valami számomra rejtélyes okból gyűjtött össze, és abból folyt ki a maradvány nedű. Így egyértelmű volt a helyzet, nem vizelt be szegény, ahogy azt mindenki gondolta.
De ekkor már csak ketten voltunk a kocsiban.
Ui.: ma sem váltottam meg a világot. |
