Koraősszel vasárnap reggel
Magas fák közt halványan lep el
A mozdulatlan köd és pára
Kinőtt a lámpák pofaszakálla
Mindenki alszik...
Nyugodt sötét vigyáz még Horányra

Kóborkutya kullog a gáton
Reménykedik: valamit lát ott
A hajnalt még itt múlatja
Árnyát meglátja, ugatja
Aztán odébb áll...
A kutya se néz most már Horányra

Innét lejt az ál-erdő lyuka:
Túl a gáton, az ott a Duna
Túlparti fény: három darab
Nem mintha ideát több lenne az
Annyira semmi...
Ki hinné, ez egy hajnal Horányban

De csönd és sötét megszűnni látszik
Sok pici fény a vízzel játszik
Nem a túlpart, erős ahhoz
Valami közeleg, izgalmat hoz
És megtörik tán...
A folyó ad életet Horánynak?

Egyre nagyobb és több lesz a fény
Visszafogottan mormol a gép
S a szép nagy hajó elér ide
Mossa a partot fenékvize
És nincs többé csend...
Hisz tombolva köszön rá Horányra

Reflektorfényben az alvó falu
Reszket az ablak, reng a kapu
Kiálts akár! Senki se hallja
Mindent elnyom a Sofia hangja
Mert így hívják Őt...
A varázslatos lénye Horánynak

De szépen-lassan, akár az élet
Ahogy előtűnt, elmúlik képe
Nem is volt hangos, nem is volt fényes
Nem is zavart ki életet lénye
Az ágyból, mégis...
Valaki felkelt rá Horányban

Eljő a nappal, megvív a köddel
Nénik és szatyrok - mindenki fölkel
Semmi se maradt a hajnali lényből
Felszáradt vize a vízparti térből
S nem látta senki...
Hogy megint az első volt Horányban

S történik bármi, vasárnap reggel
Eljön, beragyog vígan, és elmegy
Maga után úgyhagyva mindent
Alvó falut, ki lomhán felkel
Ő már rég Pesten...
Az élet hírnöke Ő Horányban

Ő az, akiért élnék, ha élek
Ő az, kit látnék, s érnék, ha érzek
Ő az, ki eljön mindig, ha várom
Hozzám, ki várja, és senki máshoz
S titkon az enyém...
Hisz mit se tud róla más Horányban