Halotti beszéd
Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk, Por, és hamu vagyunk... A belélegzett anyai csók, a vágy ölén pihegő létben magunk, feledve hősként, értékként, mi magyarok. Siratjuk, mi volt. Látjátok földünk porának nyoma, talpunkra ragadva... Vándorok vagyunk. Szívünkben ékként viselve terhet, üldözhet minket a sors, meg is verhet, de bennünk él őseink vére, megmaradt magunknak magányos záloga. Nézz körül! Értelmet keresve, csüggedten lehúny a szem. Csak érzed, ahogy dobban benned a szív, ahogyan lüktet benned a véred..., egy bölcsődal ritmusa cseng halkan, magyarul zengve, otthonról, régről, szeretetben. Széthullott levelekként, széllel hadakozva, sodortattunk el, Mint viharvert fa tépázott lombja borul a magyar az ősi halomra, mindre kinek nevét körömmel véstük, karddal, tűzzel égettük örökre, mind kit a nagy anyaföld ölel, s idegen falak épültek fölötte. Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk Por, és hamu vagyunk, eladott hegyek, idegen bor a magyar ajkakon, villogó idegen szavak a vérző magyar falakon. Csodálva tekintesz a Szent koronára, s csodálva gondolsz a régi hazára... Veszett fejsze nyele..., s legyintesz törten a lemondás átka homlokodra vésve kísért otthon, és kísért mögöttem. Látjátok feleim szemetekkel.... Mik vagyunk mi? Csak hamu, és por Egy elfeledett nép, mit eltemet a kor. |