1920. február 2. New York, Blue Rain club
„Ki kell mennem.. Nem bírom tovább, fel kell állnom..”
A halott megmozdítja fejét, lassan kinyitja a szemét, látszik, gondolkodik. Akkor most hogy is? Vajon élnek még a lábai? Mennyire tartják meg a bordái? Halk nyögdécseléssel felül, könnyek szöknek a szemébe a fájdalomtól. A lila foltokkal tarkított, meztelen hófehér teste felette kesereg öt percig. Szinte nem tud betelni a szánalmas látvánnyal. Ő sem tudja, hogyan állt fel. Az ágy mellett néz maga elé, zsibog minden porcikája, kábultan, ernyedten lép ki szobája ajtaján. A folyosón Camilloval találja szemben magát. A férfi végigméri, majd lágyan megfogja karját, a mosdóig kíséri. A lány eltűnik a wc bejáratánál, Capeso háttal nekidől az ajtó mellé, vár. Halk szuszogással, behunyt szemmel hallgatja a papírvékony falakon átszűrődő fájdalmas nyögdécselést. Vanda dülöngélve jön ki, belső combjai közt apró vér folyam csurog alá. Elterül a padlón, a főnöknek nincs ideje megfognia.
1920. február 10. New York, Blue Rain club
- A tegnapi üzlet nem jött be. Dolgoznod kell, szükségem van a pénzre. – mélyen beleszív cigarettájában. A függönyt visszaengedi az ablak elé. Megfordul, rám néz. Várja a választ.
- Rendben. De akkor el kellene pár kiló festék, ugyan eltűntek a dudorok, de a foltok színe megmaradtak. Zölden-kéken nem kellenék senkinek. Csak a vak nem látná, mi történt velem.. – az apró hálószekrényemhez nyúlok, én is rágyújtok.
- Rendben. Ne aggódj, Capeso majd megoldja. – indul az ajtó felé.
1920. február 12. New York, Blue Rain club
„Nem megyek le a clubhelységbe. Az arcomat ugyan nem ütötte meg, az a szemét, de híre ment felavatásom történetének a személyzet között. Szégyen marja sejtjeimet. Tudom, senki sem mer bántó megjegyzést tenni rám, sőt bizonyára sajnáló tekintettel ostromolnának.. Mégsem megy..
9 óra van. Mr. Reynolds fél óra múlva érkezik. Hol a fésűm?”
A tükör elé lép, leül, lehetetlen hosszú ujjaival ébenfekete tincseit fésüli. Végig saját szemébe néz, szorong. Nem akar meghalni, még nem.. De vajon mi történhet ezek után? Vörös, leheletnyi vékony, selyem kínai-sárkányos köpenyét széthúzza felsőtestén. Melleit vizsgálja. Mind a két zöld foltot végigsimítja, már nem fáj, már nem dudorodik ki. Bordájára pillant, véreres-kék tenyérnyi billog díszíti oldalát, nem nyúl hozzá, tudatában van, hogy csak felsziszegne. Hatalmas könnycseppek a combján landolnak, belső felük felé folynak. Vanda odakap, kezeivel védi ágyékát. Feje koppan a pipereasztalon. Bőg, de szigorúan csak némán.
Pontosan fél 10-kor félszeg koppanás hallatszik az ajtómon.
- Tessék! – ijedt, magas hangot ütök meg. Felpattanok a székből.
Egy magas, jókiállású harmincas évei elején járó férfi lép be bottal karján. Gondosan becsukja maga után az ajtót, megáll.
- Szép estét! – nyugodt, és udvarias hangja betölti a teret.
Feszült minden pillanat. A férfi az ajtóban, én a kisasztalnál várok valamire. Valami jelre lenne szükség. De semmi, csak a nyomasztó, több mázsás csönd.
Összerezzenek. A férfi elindult, tökéletes irányban van ahhoz, hogy eljusson felém. Remeg a kezem, alsó ajkamba harapok, forog alattam a padló. Halk zihálásba kezdek, szívem ordít a feszültségtől. Szédülök, szédülök.. Ő pedig.. Olyan lágyan, és könnyedén talál rám.. Behunyom a szemem, ha én nem látom őt, akkor talán ő sem engem.. Bár ő így sem, úgy sem lát engem.
Közvetlen előttem áll meg, cipője orra hozzáér lábujjamhoz. Mint egy virág, hajol hozzám, beleszagol hajamba.
- Tudtam, hogy itt van, Vanda! A haja illata méterekről elárulja hollétét. – ujjbegyeivel simítja végig tincseimet.
Nem tudom, mitől borzongok most „így”. Ez nem csupán a félelem terméke, ez keveredik mással is. Ez.. Ez a furcsa érzés, ami azóta itt él bennem, mióta belépett az ajtómon. Gyönyörű férfi. Körülbelül két méter magas lehet, fekete félhosszú haját összefogva hordja. Szemöldöké már-már nőiesen vékony, mégis határozottan férfias, arcéle tökéletes, az orrával harmóniában van. Hosszú, tömött, fekete pillái aprókat rezzenek behunyt szemén. Vékony ajkai lassan mozognak, arca, mint egy fiatal suhancé, amelynek még nincs szüksége borotvára. Elegáns fekete öltönye tökéletesen illeszkedik erős, széles vállaira.
Lábam remegni kezd, próbálom megállítani, de nem tudom. Szégyellem magam, tisztában vagyok vele, meg fogja érezni félelmemet.
- Nem akar leülni? – jobb kezével kintebb húzza a széket, ballal a kezemet fogja. Leültet. Ismét itt vagyok a tükör előtt, ő mögöttem áll, és vár.
- Mit lát a tükörben, Vanda? – töri ketté ismét a csendet.
- Önt, és magamat. – szégyenlősen válaszolok, tekintetem tükörképére szegezem.
- Mondja csak, ha magára néz, mit lát? – lágyan vállaimra teszi kezét.
Egy Isten verte cafkát! Egy utolsó rohadékot! Egy senkit! Egy olyas valakit, aki nem érdemli meg, hogy a Jastrzębski nevet viselje! Hazug kis szemetet, akit joggal szégyellnek nemesi elődei!
Őrjöngő válaszok cikáznak agytekervényeim árnyékában. Számat összeszorítom, leszegem fejem. Percek telnek ismét némasággal.
- Akkor megmondom én. – hangja már kevésbé magabiztos, és nyugodt.
Hosszú ujjaival lassan hámozza le vállamról a vörös selymet. Minden egyes pólusomat óvatosan, alig érezhetően végigtapogatja. Karjaimat már a ruha alatt vizsgálja, elér a lábamon nyugvó csuklómig, hirtelen visszafordul, tüzetesen kerüli az érintkezést a combjaimmal. Ismét a vállamon érzem ujjbegyeit. Köpenyem meglazul a mozgástól, mikor a nyakam után a mellemhez közeledik a keze. Libabőrős leszek óvatos érintésétől. Szinte rácsodálkozom, hogy nem fogdossa a melleimet, csak lassan továbbsuhan köldököm felé, ahol megállapodik. Mélyre nyúló karját felső testével is követnie kellett, lehajolt a székhez, így arcát arcom mellett szegi le.
- Gyönyörű vagy. – suttogja fülembe.
Könnyek szöknek szemembe. Nem akarok hinni fülemnek.. Undorítónak látom magam, ő mégis mást mond..
Fél óra múlva a cigarettát az ágyamon szívom. Meztelenül fekszem mellette. Csak zakóját vette le és nyakkendőjét.. Jól áll neki ez a fehér ing. Simogat, olyan gyöngéden, ahogy csak anya tudná gyermekét.
- Vanda.. Tudod mit jelent a neved? – némaságom elég felelet neki – Wend nő, németül rejtettség, varázsvessző, bekerített hely.. Sejtetted valaha?
- Nem.
- Nem akarom, hogy rejtett légy. Nem akarom, hogy bekerített légy, nem akarom, hogy Vanda maradj! – most érzek először érzelmet hangjában.
Köldököm körül körkörös mozdulattal simítja bőröm ujjával. Magába mélyed, sóhajt.
- Roxanne.
- És az mit jelent? – megemelem kissé fejem, érdeklődve figyelem mosolyba forduló arcát.
- Magam sem tudom, sőt, akiket ismerek, azok sem sejtik, egyszerűen ismeretlen.. Neked kell megtöltened jelentéssel.
A következő pillanatban már rajta van zakója, karján a vakvezető botja, keze a kilincsem. Lenyomja. Ijedten ülök fel, nem értek semmit.
- Hova? Hova mész? Miért? – nem válaszol, csak leszegett fejjel áll a félig nyitott ajtóban – Látlak még?
folyt. köv. |
