| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Az Út Vége Ideje:: 08-03-2006 @ 07:21 pm |
|
|
|
|
Az Út vége
Kezdetben minden tökéletes volt. A kapcsolat akár egy álom. A lány gyönyörű, a család kedves, s a lakhely is alig félórajárásnyira van a hegytől.
Mondhatni szerelem első látásra. Pillantás az igéző fekete szemekbe, átsurranás a vértől vöröslő, duzzadt ajkakra, s Ámor elereztette sebző nyilát. Azt a nyilat, mi életeket adhat, és életeket vehet el. A szerelem veszélyes fegyver, Paul mégis átadta néki szívét, s Julie ezt tudta jól. Gyűlölte az össze férfit, hisz mindegyik csak testéért szeretett belé, s ki olykor a lelkét találta csodálatosnak, ellökte magától, nem hitt neki. Így volt ez Paullal is, de később rájött… Paul más volt, ő szerette Julie lelkét, s testét egyaránt. Minden szava, minden mozdulata elbűvölte. Meghalt volna, ha egy nap, nem Julie hangával, s gyengéd csókjával ébred. Megtörtént. Egyik reggel, nem Julie ébresztette fel, ahogyan azt már közel három éve tette. Nem jött fel a kis emeleti szobába, nem rakta le a táskáját a sarokba, nem hajolt Paul ágya fölé, s nem adott gyengéd csókot a kiéhezett ajkakra. Csak Paul mamája jött; későre jár drága fiam, fel kéne kelned.
Paul megijedt, nem értette, a hirtelen változást. Felkelt az ágyból, kinézett az ablakon. Esett a hó, s a fák színpompás fehéráradatban úsztak. A reggeli nap, épp Paul arcára világított, mintha csak érezné; olyan dolog történik, mit még Julie sem gondolt volna. A fiú balszeme, jobb sarkából, egy kicsiny könnycsepp távozott. Végiggurult arcának vonalán, majd állánál a végtelenbe zuhant. Paul sírt. A büszke, s mindig erős Paul, most talán az első, de minden bizonnyal az utolsó könnycseppjét eresztette el szemesarkából.
Megtört. Kezébe vette a telefont, s tárcsázta a jól ismert számot, hátha csak késik, gondolta. A szám pillanatnyilag nem elérhető, kérem, próbálkozzon később. Paul dühösen vágta a telefont az ágya másik végébe. Tudta jól, hogy Julie soha nem késik, s soha nem kapcsolja ki a telefonját, talán lemerült… Nem, Julie nem merült le, ezt Paul tudta a legjobban. A lány valamilyen okból, szántszándékkal kapcsolta ki a telefonját, talán éppen ő miatta, hogy ne tudja felhívni, s hogy ne tudja megkérdezni; miért nem jöttél reggel, ahogy azt szoktad? Paul utolsó kétségbeesésében az otthoni telefonszámot hívta. Julie mamája vette fel a telefont, s a kérdésre, hogy hol lehet a lánya, csak ennyit felelt: a szokásos helyére ment, legalábbis nekem ezt mondta. Paul megköszönte a segítséget, s lerakta a telefont. Elindult, tudta, hogy merre kell mennie. Fel, a hegy tetejére. Futott, szaladt olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Minél előbb a hegyre akart érni, tudni akarta; mi folyik itt. Érzések milliónyi vették hatalmukba, a most oly sebezhetővé vált Lelkét. Félt attól, amit oda érve hallani, látni fog. Félt tőle, de tudta, ha most nem megy fel, soha többé nem lesz rá alkalma, hogy megtudja; mi történt Julieval, s vele…
Felért.
Nagy csend, s a magányos hegyek fogadták. Julie nem volt ott, csak a kopár sziklák várták, egy sietve tépett papírdarabbal, min Paul lelkének halála volt. Julie nem tudta, hogy a szavak, miket kora reggel, egy matekfüzetből kitépett lapra írt, majd Paul elvesztéséhez fog vezetni. Hisz ő csak felrohant ide, a megannyi találkozójuk színhelyére, s egy kisebb szikladarab alá csúsztatta a papírt. Nem félt, hogy más találja meg, mert tudta; rajtuk kívül, ide nem nagyon jár senki, kivétel egy tizenéves kisleány, aki egy kis fehér kutyust sétáltat, de ő sem jön fel a hegy tetejére, csak a völgybe futkározik a kedves kis állattal. Így tehát itt hagyta a levelet, s most Paul megtalálta. Először látta meg szerelme keze írását, annak a kéznek nyomait, mint órákon át csodált, s csókolgatott. Eszébe se jutott soha, hogy egyszer még e kéz műve veszi rá, arra, hogy Hádész karjaiba meneküljön. A papíron csak pár szó volt, s Julie aláírása. Miután Paul elolvasta a rövidke üzenetet, valami megállt benne. Talán a szíve dermedt meg egy pillanatra, vagy csak a remény szállt el Lelkéből; nem tudni. Szíve összetört, ez egyértelmű. Kétségekbe burkolódzva, letérdelt, s átadta magát az érzékeknek; először csupán fájdalmat érzett, fájtak neki a szavak, miket, az imént olvasott el. Majd ez a fájdalom dühé alakult, s a düh, gyűlöletté. Szemei izzottak a gyűlölettől. Újra a papírra nézett, mit már az előbb, kicsiny galacsinná gyúrt, s most kibontotta. Elolvasta a pár szavas üzenetet, többször, s még többször, már üvöltötte a szavakat, minden egyes nyelven elmondta, amit csak ismert. Azt akarta, az egész világ átérezze fájdalmát, s dühét, mit a szerelemtől kapott. Szerelem, heh… milyen áldott szó, vagy megöl, s a pokolba taszít, vagy a mennyekig repít, hol angyalok vigyáznak majd rád.
Paul most a mennyekből, a pokolba került, s a purgatórium fájdalmát érezte lelke mindenegyes pontjában. Utoljára nézett rá a papírra, dühe és gyűlölete kimondhatatlan volt. Végső pillantás a betűkre, az összegyűrt ráncokra, s vége. Darabokra tépte az írást, milliónyi kicsiny darabra. Markába tartotta mind, s az a néhány, mi idő előtt kiszabadult, már Isten markában volt, s ő megértette Paul gondolatait.
Változás! Ahogy kinyitotta a papírdarabkákkal teli tenyerét, máris megbánta tettét. Megbánta gyűlöletét, s a dühét, mi az előbb uralta testét. Szemébe ismét szerelem tombolt, az a szerelem, mitől eddig a Mindenható Atyaisten bal oldalán érezte magát, s most egyedül kóvályog a sötét erdő rengetegében, hol megannyi megrekedt ember tengeti szomorkás napjait.
Nem érzett gyűlöletet, nem érzett semmit, csak a Julie iránt érzett szerelmét, s a halált. Tudta, neki itt véget ért az út, innen nincs tovább; ha Julie így gondolja, neki itt nincs maradása.
Elindult lefelé a hegyről. Elméjében ezernyi gondolat s emlék cikázott. Újra játszotta a közel három évet, mit Julieval töltött. Újra érezte az első együttlét örömét, s az első veszekedés fájdalmát. Elképzelte, mily csodálatos volt Julie, mikor először látta meg, azon a holdfényes alkonyon; akár egy gyémánt a sziklatömegből, úgy ragyogott, ő a félhomályban.
S ennek most vége…
Paul hazaért, felment a szobájába, észre sem véve anyja kérdéseit, mozdulatait. Kinyitott szobájának ajtaját, minek belsején Julie mosolygott rá vissza. Az első kép, mit Paul festett róla. Nyári éjszaka volt, s Julie a tőle megszokott vidámsággal tette szebbé a naplementét, mi ketté szelte az eget. Ennek az együttes hatása ihlette meg Pault, s rögtön ecsetért kapott, s lefestetette az asszonyok asszonyát. Szerette ezt a képet. Ártatlanság s erotika sugárzott belőle. Persze nem ez volt Paul egyetlen képe Julieről. Szerelme minden nap, minden percében ihletet lehelt kezébe, így több száz gyönyörű festménnyel ajándékozva meg a műkedvelők egész hadát.
Paul leült az asztalához, kinyitotta legalsó fiókját, s egy szegélymintázattal diszített, régóta tartogatott papírt vett elő. Mindig is erre a papírra akarta írni utolsó szavait, mindig úgy tervezte, hogy ez a papír lesz utolsó műve, mi e világra hagy.
Szépen, gondosan kisimította a papírt maga előtt. Elővette legkedvesebb töltőtollát, ami tulajdonképpen az egyetlen töltőtolla, volt, s csak akkor használta, amikor Julienak írt levelet. Elkezdte írni a szavakat, miket 20 éve fogalmazgat magában, s miket eddig nem sikerült kiadnia Lelkéből.
Szeretett Juliem!
Szavaid, mélyen szívembe hatoltak. S bevallom; nem ezt vártam! Azt hittem Te más vagy. Azt feltételeztem, melletted, azt tehetem mit eddig más mellett nem sikerült. A szenvedés lételeme az életemnek, ezt tudod jól, hisz annyit mondtam neked. Úgy látszik félreértettük egymást. Azt ígérted segítesz, s erre boldogságot, s tökéletességet kapok tőled.
Tudom szerelmem, nem ezt vártad, nem erre számítottál, azt hitted, hogy üzeneted hatására nem egy búcsúlevelet kapsz majd kezedbe, hanem egy bársony dobozt, miben egy jól megmunkált aranygyűrű pihen.
Ezt nem várhatod tőlem. Tudod, hogy tiszta szívemmel imádlak, s hogy Te vagy a fény a sötétében, Te vagy az, ki az elveszett napokban mellém áll, s segít újra megtalálni önmagamat. Te vagy a mindenem, de nem tudom elviselni, ha más is így érez irántam. Szenvedni szeretnék, s nem igaz szerelmet kapni.
Addig volt jó, míg Te megmenekültél Ámor nyilától, s nem hagytad magad az őrületbe kergetni. De sajnos, megtörtént; már Te is úgy szeretsz engem, ahogy én téged. Minden más lett. Nincs szenvedés, nincs kín a be nem teljesült szerelem iránt, nincs semmi, mi eddig létem alapja volt. Nincs háború a lelkemben, mit érted vívhatok.
Bárcsak ne szeretnél!
Viszlát Julie, viszlát!
Örökké Hű Szolgád
Paul
* * * * *
Paul kiment a házból, levelét az asztalán hagyva, s többé nem látta senki. Eltűnt a végtelen szenvedésben.
Julie a levél elolvasása után, rögtön a hegyre sietett. De amint odaért, csalódás érte. Paul nem volt ott. Akkor jött rá, ő végig egy másik Pult ismert, s nem azt, ki valójában volt.
Bánta, de mennyire bánta, hogy őszinte volt vele. Hányszor, de hányszor kívánta; bárcsak aznap is felment volna hozzá, s ne tette volna azt a kis cselt, hogy üzenetet ír neki.
Julie szerette Pult, s még évekig kereste; minden nap felment a hegyre, pont abban az órában, mikor Paul is ott járt, mikor széttépte a végzetes üzenetet. Julienek mindennap egy-egy papírdarab hullott a kezébe, egy papírdarab, mi az ő utolsó leveléből származott. Talán Isten küldte neki vissza, emlékeztetve rá; Paul még él, s most azt teszi, mint mindig is tenni akart: Szenved
Julienek pontosan 3 évébe telt mire újra kezébe foghatta a levélkét, mit Paulnak írt. A gyűrött, néhol hibásan összeragasztott papíron ez állt:
Paul!
Istenem, hogy is mondjam el….
Szeretlek Paul!
Szerelemmel szeretlek! Te vagy az első, s
Remélem az utolsó is!
Szeretlek Szerelmem!!
Julie |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-03-2006 @ 07:21 pm
| Hozzászóló: Emerick (Ideje: 08-04-2006 @ 11:50 am)
Comment: Szia! Szép írás! De én úgy látszik nem vagyok teljesen képben, Paul miért is "tűnt el". (tapasztalat hiánya ez nálam) A szerelem túl összetett, tudom, de ezt a tettét nem értem. Főleg a lány írása miatt! De az írás tényleg szép és átható! Grat! Szívesen olvasnék vmi hasonlót a közeljövőben! Hátha én is tanulnék még többet belőle! Üdv:Emerick |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 08-06-2006 @ 10:21 am)
Comment: Érdekes írás, egy nagyon mazohista állapotról, melyet én nem neveznék szerelemnek, inkább a vadászösztön kiélésének, mely ha sikeres és beteljesedik ürességet hoz maga után és teljes megbánást...A vadász sajnálja az élményt melyet a vadászat nyújtott....a zsákmányt feléleszteni a lelövése után már nem lehet... Ezeket juttata írásod eszembe...:))))) |
|
|
|
|
|
