A Vezérigazgató hosszasan tanulmányozta a pult üvegje mögötti ékszereket. Végül kiválasztott hármat, amit alaposabban szemügyre akart venni. Az eladó kivette őket az üveg mögül, és ízlésesen elrendezte a Vezérigazgató előtt. Az arany és a drágakövek ragyogása szinte vakított. Alapos mérlegelés után a nyakéket választotta, amelyik apró ékkövekkel volt kirakva, és a közepén egy hatalmas gyémánt csillogott. Amíg az eladó a papírmunkát intézte, ő az ékszert nézegette. Elképzelte a Szerető nyakában. Jól fog mutatni a dekoltázsban, kiemeli majd a nyak kecsességét. Nem a Feleségnek vette, dehogy. Azon az időszakon már rég túl voltak. Elmúlt a házasság kezdeti éveinek izgalma, maradt az érdek. Friss húsra volt szükség, levezetni az állandó stresszt, erre kellett a Szerető. Sok minden járt ez alatt a néhány perc alatt a Vezérigazgató fejében, de egy valamit mégsem vett észre: a gyémánt szépségét. A csillogást, az értéket, a mögötte lévő vért, verejtéket, szeretetet.

A Vezérigazgatót nem érdekelte, a dél-afrikai Munkás, aki naponta éhbérért dolgozott a gyémántbányában. El kellett tartania öt gyermekét, és a bánya volt szinte az egyetlen munkalehetőség a környéken. Kora hajnalban már a munkahelye felé gyalogolt, néhány falatot szorongatott kis batyujában, annyi volt egész napra. Alig pirkadt, amikor leszállt a bányába. Nyelte a port, tűrte a mocskot, nem volt más választása. Esteledett amikor újra meglátta a felszínt, fáradtan vánszorgott hazafelé. Családja jelentette az egyetlen örömöt az életében. A csemeték körberajongták, amikor megérkezett, elhalmozták ártatlan gyermeki szeretetükkel. Később néha elkeseredetten töprengve nézte őket amíg alszanak: mi lesz velük? Mi lesz belőlük? Van egyáltalán jövőjük? Néha nagy örömöt jelentett, amikor a bányatársaságtól egy kis plusz juttatást kaptak. Ilyenkor gondosan beosztották, hogy mire adják ki a pénzt. Néha használt ruhát kaptak a gyerekek, máskor egy kosár gyümölcs örvendeztette meg őket. A Munkás tudta, hogy lehetne ez jobb is, de nem tehetett érte többet. Menni kell, csinálni, túlélni, hátha a jövő valami jobbat hoz.

A Vezérigazgató nem foglalkozott azzal, hogy a Bányatulajdonos kizsigereli a Munkást. A Bányatulajdonost mindenki csak Főnöknek hívta. Kiskirályként irányította a bányát, mindig érvényesítette akaratát. Szavának nem lehetett ellentmondani, mert az illető pillanatok alatt állás nélkül találta magát, sőt örülhetett ha ennyivel megússza. Nem kegyetlenkedett, nem követett el aljas dolgokat, de kőkeményen elfojtott mindent ami veszélyeztethette a bányászatot, ezáltal a jövedelmét. Régen nem volt ilyen kemény. Néha a tornácon ülve és whiskyt kortyolva visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még otthon Texasban igazgatta a farmot. Eleinte minden jól ment. A termés gazdag volt, jó ára volt a búzának és a kukoricának. A farm virágzott, gépeket vásárolt, beruházott. Felesége és a gyerekek a család és az otthon melegével várták a fárasztó napi munka után. Aztán jöt a gazdasági válság, a termény ára leesett. Mintha minden összeesküdött volna ellene, a búza fertőzést kapott. Minden odaveszni látszott. Utolsó esélyként mindent eladott, és egy ismerős tippjére megvette ezt a gyémántbányát, ami éppen beindulóban volt. Azóta a kitermelés felfutott, és olyan jövedelemre tett szert, amiről nem is álmodott. Viszont felesége és a gyerekek nem voltak hajlandóak Dél-Afrikába költözni. Eleinte úgy gondolta, hogy majd időnként lejön ránézni a dolgokra, és Amerikából irányítja az egészet, de a dolgok nem úgy mentek, ahogy elképzelte. Az alkalmazottak loptak, a hatóságok állandóan kekeckedtek, a konkurencia folyton alátett. Kénytelen volt egyre többet maradni, keményen kézben tartani az üzletet, egyre ritkábban ment haza. A házassága lassan tönkrement, a gyerekeknek most már csak egy távoli emlék, aki néha telefonon érdeklődik. Eleinte még dédelgette az álmot, hogy megszedi magát, és itt hagyja az egészet, hazatér véglegesen. Aztán ahogy telt az idő hagyta, hogy a Főnök kerekedjen felül a családfővel szemben, és az otthoni dolgok megfakultak. Egyszer csak azt vette észre, hogy ha otthont Dél- Afrika és a bánya jelenti. Ahogy szép lassan megöregedett, Amerika a régmúlt idők ködébe veszett.

A Vezérigazgató nem ismerte a Gyémántcsiszolót, pedig lehet, hogy irigykedett volna rá egy kicsit. Szakmájában az egyik legjobbak között volt, ezért nagyon jól keresett. Csupa remekmű került ki a kezei közül, amelyek azután elegáns partikon tündököltek a szép vagy kevésbé szép, de annál jobban kisminkelt hölgyeken. A Gyémántcsiszoló mégsem azért volt irigylésre méltó, mert jól ment a sora, hanem mert imádta munkáját. Órákig el tudott gyönyörködni egy-egy csiszolatlan gyémántban. Méregette, tervezte hogyan kellene csiszolni, mit lehetne kihozni belőle. A legnagyobb örömet az okozta neki, amint a nyers, formátlan anyagból tökéletes ékkő született a kezei között. Szinte egész életét a cégnél, a csiszolóműhelyben töltötte. Felesége, gyereke nem volt, sőt még állandó barátnője sem, ilyenekre nem volt ideje. Alkalmi kapcsolatokat tartott fenn, volt pénze, hát ragadtak rá a nők, de egyik sem ért fel a gyémántokkal. Az öregkor még nem foglalkoztatta igazán, inkább elhessegette a gondolatot és belemerült a gyémántok szépségébe. Egyszerűen boldog volt így.

Viszont a Vezérigazgatót nagyon is érdekelte, hogy a Szerető mit fog szólni az ékszerhez. Nagy összegben fogadott volna, hogy el lesz ragadtatva. A Szerető imádta az ékszereket, a ruhákat, az illatszereket, mindent amitől többnek érezhette magát az átlagembertől. Gőgös eleganciával viselte és használta őket, mindenkit lenézett, aki alacsonyabb színvonalon élt. Akinek jobban ment, arra persze irigy volt. A Vezérigazgató nem az egyetlen volt, aki ezt az életszínvonalat ajándékokkal és nagyobb összegekkel támogatta, ujja köré csavart még egy-két tehetős vállalkozót, és alkalmanként híres embereket, akik felsőbb körökben forogtak. Kedvelte a Vezérigazgatót, különösen amikor gyémánt ékszert kapott tőle.

A Rablót viszont hidegen hagyta, hogy mi érdekli a Vezérigazgatót és mi nem. Bejött az üzletbe, körülnézett, és amikor látta, hogy csak ketten vannak benn, fegyvert vett elő. Közölte, hogy most kirabolja az ékszerüzletet, és megfenyegette az Eladót és a Vezérigazgatót, hogy szétlövi a fejüket ha csak megmozdulnak is. Az egyetlen hibát akkor követte el, amikor nem vette észre az Eladó lábának apró mozdulatát, amivel bekapcsolta a padlón lévő riasztót. A Betörő gyorsan egy táskába rámolta a zsákmányt, fogalma sem volt róla, hogy a rendőrség már úton van. A Vezérigazgató forrt a dühtől, de a fegyver miatt nem mert mozdulni. Amikor a Betörő kirohant az ajtón, a rendőrség akkor fordult be nagy fékcsikorgással az utcába. A Betörő futni kezdett, és egy rövid üldözés vette kezdetét, amely néhány háztömbbel arrébb ért véget, amikor egy üres telken akart átvágni, de két marcona rendőr hátulról leteperte. Hason feküdt a sárban, a táska szétnyílt, az ékszerek szétszóródtak. A dulakodás közben a gyémánt ékszert beletaposták a sárba. A Betörő átkozta a napot, amikor szemet vetett az ékszerekre.

Néhány nap múlva, amikor az ékszerész leltárba vette a visszahozott ékszereket, észrevette, hogy a gyémánt nyakék hiányzik. A rendőrök újra ellenőrizni akarták az üres telket, de addigra buldózerek túrták fel, egy nagy gödör éktelenkedett a helyén. A földet elszállították. A gyémánt hosszú útja után igazi, földből való sárba került, talán örökre.

Vége