Csak nem olyan rég fedeztem fel a blogozás fantasztikus világát. Először természetesen csupán olvasgattam mások írásait, aztán egyre nagyobb kedvet, egy idő után szinte kényszert éreztem, hogy magam is megpróbálkozzam vele. A hagyományos naplóírást már tinilány koromban sem szerettem, türelmem sem volt hozzá, hogy naponta lekörmöljem a ’fontosabb’ eseményeket, de a blog az egészen más. Legalább is számomra. Azon túl, hogy élvezettel ismerkedem meg mások gondolataival, véleményével, örömével, bánatával, történéseivel, s ezeken keresztül az emberrel, akinek a sorait olvasom, a blogírás komoly segítséget nyújt önmagam felfedezésében, megismerésében, gondolataim, érzéseim rendezésében. Például próbálkozásaim kezdetén azonnal kiderült számomra, mi az, amiről NEM írok!  És persze az is, hogy miért nem.

Egyszer, baráti körben, amikor a hagyományos naplóírás és a blogozás „előnyeiről” és „hátrányairól” esett szó, elhangzott egy vélemény, miszerint a legtöbb blogíró – szemben a hagyományos naplót vezetőkkel – nem teljesen őszinte. Pontosabban fogalmazva: nem is lehet az. Mégpedig éppen azért nem, mert az a tudat, hogy az írását bárki olvashatja, óhatatlanul is arra készteti, hogy „csomagolja”, „púderezze” mondandóját, esetleg önmagát jobbnak, szebbnek, fontosabbnak stb. tüntesse fel, ezzel eltorzítva a tényleges valóságot. Én ebben nem hiszek. Persze lehet velem vitatkozni.  Egy-egy blogot olvasva bennem – bár ezzel biztosan nem vagyok egyedül  – kialakul egy kép a blog írójáról, hiszen írásaiban benne van az igazi énje, egyénisége, önmagához és a környezetéhez való viszonyulása, a dolgokról alkotott értékrendje és még sok minden más, egyszóval az ujjlenyomata. Bármennyire is igyekszik esetleg elrejteni mindazt, amit önmagáról, önmagából nem akar a nagy nyilvánosság elé tárni, írásai bizony „galád” módon elárulják. Ahogy majd engem is.

Ezennel szeretettel üdvözlöm minden kedves Sorstársamat!