Mostanában bele olvasgattam mások naplójába is,nehogy már csak magamra gondoljak. Amikor arról írtam,hogy Norbi elutazott,Myra írt nekem pár vígasztaló szót.Ezt nagyon köszönöm neki!Ennek hatására beleolvastam az ő naplójába is. Az öngyilkosságról szóló írása nagyon mélyen érintett,több szempontból is. Én egyszer akartam igazán öngyilkos lenni, akkor a hullámok nagyon összecsaptak a fejem felett,és az életem megszakításához az ablakon való kiugrást választottam. Emlékszem,nagyon elborult akkor az agyam és nem láttam más kiutat.De aztán kezdett tisztulni a kép,magam előtt láttam szüleim arcát a sírom fölé hajolva,és bevillant,hogy pár nap múlva utaznak Görögországba,nem akadályozhatom ezt meg. És azóta sem bántam meg,hogy nem ugrottam ki.Lehet,hogy meg sem haltam volna,csak eltörik valamim,vagy lebénulok,akkor aztán még rosszabb lett volna.

Amit még eszembe juttatott Myra,az egy olyan tettem,aminek mai napig látszanak nyomai.A lelkemben és a testemen egyaránt. Tavaly január 9-én elhagyott az akkori legnagyobb szerelmem.Öt hónapig voltunk együtt,az akkori leghosszabb kapcsolatomnak számított,ráadásul vele volt meg nekem az első alkalom is...Igazi magyarázatot nem is tudott adni a szakításra,csakhogy nem szeret annyira,mint én őt...Akkor amúgy is összejött minden rossz,ez csak tetézte bánatomat. Régebben is voltak hajlamaim hülyeségekre,nemcsak az öngyilkosságra gondolok,hanem körömlakklemosót ittam+ilyenek...Sőt,vagdostam a kezemet.Nem az ereimte,csak a bal kezemen a bőrt.Olyan nyugtató volt végig vágni egy kis csíkot,aztán nézni,ahogy folyik a vérem...Na,amikor ez a srác,Zoli,elhagyott,továbbmentem picit.Előkerült a borotvapenge,és már mélyebb sebeket vágtam magamra,amiket naponta újra+újra mélyítettem...Ennek a nyomai láthatók még mindig rajtam.Már eléggé halványodnak,de még észrevehetőek.És,hogy ki állt mellettem azokban az időkben?Zsóka,aki érdekes módon "követett", szóval nemhogy kirántott volna,még mélyebbre húzott a szakadékba...Ő a mai napig hajlamos ilyen dolgokra.Én legutóbb tavaly augusztus környékén követtem el magam ellen ilyen merényletet,amikor Ádámmal volt némi gondom,azután eldobtam végleg a pengét és többé nem is tettem ilyet. Mondhatni, meggyógyultam. Már nincsenek fulladásos, majdhogynem pánikrohamaim,meg sem tudnám mondani,mikor volt legutóbb. Egy valakire emlékszek,aki igazán mellettem állt: a gimis testnevelőtanárom,aki komolyan figyelt rám és még pszichológust is ajánlott.Végül nem voltrá szükségem,hogy "agyturkászhoz" menjek.

Amióta pedig Norbival vagyok,még ritkábban vannak rossz pillanataim. Igaz,most szomorú vagyok és kedvetlen,mert nincs itthon,de túl fogom élni és tudom,hogy többé nem csinálok olyan örültségeket,mint annak idején...