Látod, most te állsz fölöttem valami részvéttel Türelmetlen vagy, de nyugtalan, s feszélyezett Haszontalan, jelképes szavak a szádban, s virágcsokor Elhozott a kötelesség, eljöttél, magad sem tudod, miért
Időm kevés, mikor fuldokolni fogsz, megtudod, Mire vittek-űztek megemésztő, féktelen vágyaid Csak egy perccel tovább élni: kínban küszködöl Feltépnéd értéktelenné lett drága ruháidat is
Ablak nyitásáért hörögsz, de már nincs erőd Körül állnak, s maradék levegőd is elveszik Zihálva keres segítséget majd a hunyó értelem Groteszk, ősi hangod gurgulázik kétségbeesetten
Belőled táplálkozik immáron a görcsbe merevedő Szederjes illatú koporsófedélre zuhogó tehetetlenség A sírásba fáradt rokonság, a némán álló végtisztesség S belőled hajt, árnyas emléklombot érlel az elmúlás
De most még itt állsz fölöttem, eszmélj fel, éledezz! S rohanj rettenve, mint villámsújtott fa alól a megmenekült Mert a pap más nevét kántálja, más üdvéért szól fohász Most kezdődött életed, s a holnapok reád várnak!
2007-03-15 |