| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Angyalok Ideje:: 12-13-2007 @ 08:56 pm |
|
|
|
|
Teljesen átlagos napnak indult az a nap is, ami végül is megváltoztatta az életemet. Otthon ültem, és valami regényt olvastam, vagy éppen számítógépeztem. Semmihez nem volt kedvem igazából, csak otthon lenni. Nem különösebben szerettem kimozdulni, nem is láttam sok értelmét. Mindig csak felhúznak odakint az emberek.
Egy idő után meguntam a semmittevést. Benéztem a hűtőbe, de a hidegen kívül nem sok mindent találtam bent. Nagyon megkívántam egy sört, hiszen legalább harminc fok volt a lakásban. Odakint pedig akár maga a pokol is lángolhatott volna.
Erőt vettem magamon, és elindultam a közeli sarki boltba, hogy vásároljak ezt-azt.
Önök hisznek az angyalok létezésében? Természetesen, ahogy a legtöbb ember, én is elég materialista voltam. Csak azt hittem el, amit láttam is, vagy amit megértettem.
Benyitottam a boltba, és ott állt egy angyal. Éppen a pékáruk közül válogatott. Nem voltak szárnyai, de esküdni mertem volna, hogy angyalt látok. Éreztem, hogy ő nem ember. Ott állt fenségesen, a maga tökéletességében.
Megbabonázva indultam meg felé. Beszélnem kell vele, nem szalaszthatom el az alkalmat. Odaálltam mellé, és valami köszönésféle után megkérdeztem, hogy ő angyal-e? Kinevetett, de viccesnek tartott, így tovább beszélgettünk. A boltot már együtt hagytuk el. Kiderült, hogy nem is lakik tőlem nagyon messze.
Egy rövid ideig nem találkoztunk. Próbáltam telefonon utolérni, de nem válaszolt, ahogy az sms-eimre sem. Attól féltem, hogy elrontottam valamit. Egyik nap viszont végre megérkezett a válasz. Találkozni akart velem, minél hamarabb. Nagyon megörültem, mikor ezt olvastam.
Még aznap késő délután egymással szemben álltunk, a közeli parkban. Szerettem ezt a helyet, egy kis csendet és kis színt nyújtott a forgalmas város zajos, szürke valósága után.
Ahogy ránéztem, elmosolyodtam. Teljesen megbabonázott, szinte nem is voltam önmagam. Nem én irányítottam a mozdulataimat. Csendes megfigyelője voltam az eseményeknek. Úgy éreztem, hogy nem én vagyok, aki átöleli, és aki csókot lehel ajkára. Én nem volnék ilyenre képes, ehhez túl bátortalannak ismertem magamat. Pedig én voltam. Én álltam ott remegve, olyan érzelmekkel telten, amit csak átélni lehet, leírni képtelenség.
Az idő úgy repült, hogy észre sem vettük, hogy a délután kellemesen hűvös estébe fordult… kézen fogva hagytuk el a parkot. Én, egy igazi angyallal.
Ugyanolyan különleges napnak indult az a nap is, amikor rájöttem az igazságra.
Mint az elmúlt egy hónapban minden nap, meló után hozzá mentem. Ledobáltam otthon a cuccaimat, zuhanyzás néven fújtam egyet, és indultam is lelkesen a két utcával arrébb található háztömbbe. Ezen az úton csukott szemmel is végig tudtam volna menni, annyiszor végigjártam már. Még álomban is hozzá tartottam.
Tudják, ha az embernek egy angyal a kedvese, teljesen kicseréltnek érzi magát. Tele energiával, boldogan. Bárhol is van, bármit is tesz, fél lábbal a mennyországban jár.
Ezért volt furcsa az a nap.
A pokolban éreztem magamat.
A történtekre már nem emlékszem, illetve nem akarok emlékezni. Ha képes volnék, azt a napot kitörölném a fejemből. Mint a számítógépen egy fájlt. Egy képet, egy videót. Egy gomb, és már sehol sincs, nem éktelenkedik tovább feleslegesen.
Csúnya dolgokat vágtak a fejemhez. Álltam, és nem tudtam, mi történik körülöttem. Ez a furcsa érzés nem először vett erőt rajtam… de ez most mégis más volt. A döbbenettől nem tudtam mit tenni. Nem értettem mi a baj. Azt mondta, csalódott bennem, és hogy nem akar többé látni egy ilyen alakot.
A mai napig nem tudom, mi volt a vétkem.
De rájöttem: Ő nem angyal, ha az lenne, ez nem történhetett volna meg. Angyalok nem is léteznek! Sosem léteztek. Hazugság az egész, nem is értem hogy gondolhattam ezt. Nem voltam magamnál az egész biztos, mikor ezt gondoltam.
Hamar elvesztettem a munkámat. Persze, úgy nem volt nehéz, hogy nem mentem be. A telefont sem vettem fel, pedig a fejem szét tudott volna robbanni néha, annyit csörgött. Egyik nap neki is csaptam a falnak. Többet nem kerestek telefonon.
Tudtam, hogy szánalmas vagyok, de egyszerűen nem volt késztetésem rá, hogy változtassak magamon. Igazából nem érdekelt semmi sem, akár rólam, akár bármi másról volt szó. Az egykor ragyogó szemem szürkévé és üressé vált. Meredten néztem előre a semmibe.
Gyakran ültem buszra „szórakozás” gyanánt, és néztem ki az ablakon. Azokban az időkben ez volt a kedvenc időtöltésem. Figyeltem az embereket a tovasuhanó buszról. Átlagosak voltak. Nem kirobbanóan boldogok, de nem is olyan ápolatlan semmirekellők, akik estére feltehetőleg olyan részegek lesznek, mint én.
Talán azért tartok most itt, mert nekem nagyobb boldogságban volt részem, mint nekik valaha is lesz. Még akkor is, ha ez a nagymértékű boldogság csak az én oldalamról volt igazán teljes. Talán csak miattam van az egész. Én vagyok tehetetlen, és nem a sorsot kellene hibáztatnom.
Nem vettem észre, hogy valaki leült mellém. De ha éppen nem a gondolataimban lettem volna elmerülve, akkor sem érdekelt volna. Egy újabb átlagos ember. Egy a sok közül, egy a szürke masszából.
Azt hittem beszélget valakivel.
Valójában hozzám beszélt. Felőlem érdeklődött. Meghatott az együttérzése, pedig már jó ideje érzelemmentesnek éreztem az életem.
Sokáig beszélgettünk. Az utunkat gyalog folytattuk, bejárva a fél várost. Nem igazán értem, hogy miért állt le velem beszélgetni. Talán megérezte a bennem rejlő szomorúságot. Talán éppen saját –régebbi- önmagára emlékeztettem kicsit. Talán csak megesett rajtam a szíve. Angyali tulajdonság ez.
Szép lassan újból elkezdtem élni, ahogy egyre többet találkoztam vele.
Aztán az egyik nap… angyalnak nevezett. Azt mondta, hogy én valóban olyan vagyok, mint egy igazi angyal. Mert az angyalok nem csak jókedvűek, hanem szomorúak is lehetnek. Ő már csak tudja… és valóban. Ekkor fedeztem fel, hogy ő nem csak hasonlít egy angyalra, hanem valóban az. Nem csak küllemben angyal, de a lelke mélyén is.
Neki köszönhetően, most újra élek. Vele élek. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-13-2007 @ 09:04 pm
| Hozzászóló: Lyza1 (Ideje: 12-14-2007 @ 02:31 am)
Comment: Nagyon szép és megható történet... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: gomolya (Ideje: 12-14-2007 @ 06:45 am)
Comment: Írj! Mindenképpen. Ha magadon túli pillanatokat is hasonlóképpen ragadsz majd meg, mint ezt itt, érdemes. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: kerlac (Ideje: 12-14-2007 @ 02:08 pm)
Comment: Ígéretes történet, jó stílus. Érdemes csiszolni. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 12-14-2007 @ 06:58 pm)
Comment: Meghatóan írtad meg, nagyon tetszik a stílusod!:))))))))) Puszi: Andi /egy ál-angyal:))))))/ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Arandor (Ideje: 12-14-2007 @ 09:42 pm)
Comment: Üdv! Köszönöm szépen a kommenteket! Örülök, hogy tetszik. :)
Gomolya, mire gondoltál ezzel? "Ha magadon túli pillanatokat... " igazából az egész történet fikció, bár nem mondom, hogy hasonlóképp nem éreztem már ( ahogy sokan vagyunk így ezzel)
Igyekszem csiszolgatni "magamat", szeretek írni, csak igazából szerintem nem nagyon megy...
Aki ilyen jó véleménnyel van rólam, azt pedig kitüntetem igazi angyalnak :D |
|
|
|
|
| Hozzászóló: gomolya (Ideje: 12-15-2007 @ 03:35 pm)
Comment: Mindenekelőtt arra, hogy az írás ihlető alapja saját személyed, s kifuttatása is tulajdon énképedre hegyeződik ki. Ments Isten, hogy ezt kárhoztatás gyanánt rójam fel. Csupán megállapítom - de még így is benne van a pakliban a lehetőség, hogy tévesen ítélem meg... Azért csak te ne törődj énvelem, se a véleményemmel, hanem írj - írj bátran! Az én érzésem az senki másé, s nem biztos még az sem, hogy autentikus meglátás. Nem vagyok szakavatott kritikus, sem műelemző esztéta, stiliszta. Ugatom a műfajt, s olykor megjegyzéseket fűzök más amatőrök alkotásához. Az a titkom, hogy nincsen olyasmim. Attól neked még lehet. Hajrá! Tárd elénk. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Arandor (Ideje: 12-15-2007 @ 09:06 pm)
Comment: Üdv!
köszönöm. A kritikát, főleg ha építő jelleggel érkezik, mindig jó néven veszem :) Így jobban észreveszi az ember a hibáit.Köszi még 1szer. |
|
|
|
|
|
