2.lap

 
Az út rendkívül fárasztó volt. A hintó tele volt nehéz útitáskákkal, eltört néhány kedves holmim és kétszer kellett kereket cserélnünk azokon a fránya utakon.
Amikor nem a férjem horkolását élveztem akkor a tájra koncentráltam. Erdély és Magyar hon nagyon szépnek bizonyult. Dolgos emberek lakják, keményen dolgoznak a földeken. Szomorú, fáradt tekintettel hajoltak előkelő hintóink előtt.
Borzasztó dolog lehet parasztnak lenni…

Megérkezésünk után két héttel, miután a férjem átvette a nagykövetség dolgait, levelet küldtem a hercegemnek. Már alig vártam, hogy láthassam őt!
Délután a hallban voltam és a virágokat rendezgettem, amikor a komornám berontott a rossz hírrel. A herceg elhagyta Bécset a császár javaslatára, aki felkérte őt, hogy legyen követe Velencében.
Az ágyamon tértem magamhoz. Férjem aggodalmas arccal állt az ágy mellett, idegesen toporgott. Féltett. Na nem az egészségemet, hanem a vagyont, amit a házasságunk révén kapott hozományként.
Kérdezgette a doktort, mit gondol, mitől ájulhattam el. A öreg doktor tanácstalan arccal nézett rá: talán az időjárás, talán valami ételféle, de lehet, hogy az idegek.
Ahogy beszélgettek  isteni szikra gyúlt a fejemben, anyám, nemhiába iratot be a francia nevelőintézetbe. Annyi lány…mindig kitaláltunk valamit.

Rövid győzködés után sikerült rávennem a férjemet, hogy elutazhassak Velencébe, a legjobb szanatóriumba, ahol kipihenhetném az izgalmakat. A doktor- nem látva más magyarázatot az alélásomra- szintén mellém állt és javasolni kezdte a pihenő kúrát.
Nem is figyeltek már rám, amikor beszélgetve kisétáltak a szobámból, én pedig mosolyogva intettem Suzit, hogy azonnal csomagoljon, amint tudunk indulunk Velencébe.

Egy hét múlva kigördült a kocsim a palotaudvaráról. Irány Velence. Vár a szerelem.