Tengerszemű tócsákban fekszik a halkuló délután, moraját zúgja a felkelő szélnek, a nap zuhanása sötét, csillag-pettyes takarót ver fejünk fölé, s ladikunk lomhán evez e búzaszagú végtelen ölén. Szemed fényei közt halkan derengenek a telihold ízű hétköznapi szavak, míg rajta ki nem mondott gondolatok játszanak.
Kötél hidat vernék közénk tűzből, gőzből, életet adó leheletből, bármiből ami nem tapad, ami csak saját törvényének köszönheti, hogy egyben marad; nem erőszak, nem vágy, nem könyörgés, nincs benne szemernyi kétkedés, minek hulló zápora is megtisztít, miből az élet ha elindul, nem szökik, nem sebez, nem bánt, csak kering egymás körül és örökké tart a szál...
Üstökös színezi az éjszakát, tenyér hever tenyér mellett a fűben keresi támaszát, közénk hullanak a telihold mosolyú hétköznapi szavak; minden a régiben, és mégsem úgy marad.
|