| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Humorista a temetésen Ideje:: 04-30-2008 @ 07:10 pm |
|
|
|
|
Úgy érzem, már elég idő telt el a halottak napja óta, hogy megírhassam azt a kis történetet, ami egy temetésen játszódott, és amit a minap elevenítettünk fel Börnivel. Meg aztán, ahogy közeledünk az ünnepekhez, egyre kevésbé lenne illendő közzétennem, tehát maradjunk a mai, ideálisnak tűnő dátumnál.
Pár évvel ezelőtt Börnikével véletlenül hivatalosak lettünk egy temetésre. Azért írom, hogy véletlenül, mert nemcsak most, de voltaképpen már akkoriban sem nagyon értettük, hogy miként is került sor a meghívásunkra, és mi a bánatot is kerestünk mi ott. Ma sem emlékszem, melyik barátunk barátjának a valakije invitált meg minket, és hogy miért nem utasítottuk vissza, és egyáltalán... de most már talán rátérnék a lényegre, mert lassan én is elalszom, nemhogy a drágakedves olvasó. Csak azért görcsölök ennyit a bevezetővel, hogy érzékeltessem: gyakorlatilag senkit sem ismertünk azon a temetésen, nemhogy a megboldogultat. Nem szeretném ugyanis, ha valami szívtelen tahóknak tűnnénk a végén. Mert kissé megbotránkoztató történet következik...
Szóval, egy derűs őszi napon álldogálunk a temetőben Börni barátommal. Körülöttünk gyászolók szipognak. A pap az elhunyt érdemeit sorolja. Mi egyelőre disztingváltan ácsorgunk, próbálunk együttérző arcot vágni, és közben örülünk, hogy nem esik az eső, nem fúj a szél, sőt, még kissé melengető is az októberi napsütés...
Ám egyszer csak így szól Börnike, a fogai közt átszűrve a szavakat:
– Mr. Bean két óránál.
Magamhoz térek a bambulásból, és pislogni kezdek. Mit akar ez? Mi a probléma?...
Aztán lassan felfogom a közleményt, legalábbis a második felét, és lassan két óra irányába fordítom a fejem.
Szent egek! Bár ne tettem volna! Most már értem a közlemény elejét is. Hát tényleg ott áll egy fószer, aki kiköpött Mr. Bean!
Nem merek Börnire nézni, még csak felé sem fordulok, de a zsigereimben érzem, hogy belül röhög. Én is. És tudom, hogy itt botrány lesz. Hát ilyen Isten nincs, hogy én ezt kibírjam!
A periférikus látómezőmben feltűnik Börnike válla. Enyhén remeg.
Jézusom, most segíts meg!
Nagy lélegzet... semmi pánik, Szabi, ki fogod bírni. Temetésen nem röhögünk... És nem nézel oda még egyszer, világos? Beharapod az ajkad, és a pap bácsi szavaira koncentrálsz!
Jaj... nem tudok ellenállni a kísértésnek, egyre többször pillantok Mr. Bean-re, sőt, a végén egészen rajta felejtem a tekintetem. Mr. Bean most sóhajt, és iszonytatóan kitágul az orrlyuka. Tudom, hogy Börnike is látta. Ő már halkan nyekereg. Bakker, ne csináld, jóbarát, mert menten kitör belőlem a röhögés!
Iszonyú erővel harapok rá az alsó ajkamra, szinte csodálom, hogy nem csurran a vérem. Közben tragikus jelenetek közt válogatok gondolatban, de most valahogy még az is olyan mókásnak tűnik, hogy megcsalt a nejem...
Nem bírom ki, megint odasandítok. A fószer most felhúzza a szemöldökét, és erről eszembe jut a macikája, meg amikor rászorult a fejére a karácsonyi pulyka az egyik epizódban.
Börni elővesz egy zsebkendőt, és terkózásból orrot fúj. Követem a példáját, mert érzem, hogy ha nem adhatok ki valami hangot magamból, esetleg még kirobbanó hahota is lehet a vége. És azt a szégyent nem élném túl, utánavetném magam az ismeretlen megboldogultnak a sírgödörbe.
A franc essen ebbe a Mr. Bean-be, ő is kifújja az orrát, és közben mozog a füle. Miért kell ennek ilyen közel állni hozzánk? Miért nem a hátunk mögött figyel? Mit tolakszik?
Börni halkan elkezd vinnyogni, egyre jobban remeg a válla, és megpróbál úgy tenni, mint aki a sírását akarja mindenáron visszafojtani. Kétségbeesve követem a példáját, és megkísérlem halk zokogásnak álcázni azokat a hangeffekteket, amik az orromon és a számon át előbukkannak.
De egyszer csak vége, nincs tovább. Egyszerűen nincs mit tenni, hátra arcot csinálunk, s a könnyeinket törölgetve, furán hüppögve kioldalgunk a gyászoló tömegből. Többen tágra nyílt szemmel bámulnak ránk, s csodálkoznak, vajon milyen rokon lehet ez a két teljesen ismeretlen, ám rendkívül érző szívű fiatalember, akiket ennyire megviselt Izéke bácsi halála.
Ahogy távolodtunk az embersereglettől, egyre fokoztuk a sebességet, míg végül egy másik ismeretlen sírkövére borulva igyekeztünk lecsillapodni, s közben azon imádkoztunk, nehogy a sír tulajdonosának rokona épp most tévedjen erre, mert valószínűleg nem tudnánk érdemi választ adni neki, ha azt firtatná, kije is vagyunk mi a megboldogultnak.
Hát így történt. Az vesse ránk az első követ, akinek már a dédapja is geológus volt.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-30-2008 @ 07:10 pm
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 04-30-2008 @ 10:19 pm)
Comment: Van az úgy, hogy az ember már nem tud mit tenni. Én akkor röhögtem mindig rettenetesen, mikor anyuék ordítottak velem.:))))))))))) Imádom a történeteid.:))))))) Puszi: Andi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: agnes (Ideje: 04-30-2008 @ 10:46 pm)
Comment: Van az úgy, hogy ha nem szabad nevetni, akkor annál inkább jön a nevetési inger,...és nem tudod visszatartani,..én meg nwm is akartam :))))))).. |
|
|
|
|
|
