A kórházban tértem magamhoz.
- A motoros egyszerűen továbbhajtott. El sem hiszem. A rendszáma sincs meg. Eszméletlen - hallottam, ahogy az orvos beszélget valakivel. - Csoda, hogy ennyivel megúszta. Erős a szervezete. - magyarázta.
- És a kicsik?- kérdezte Kari nyugtalanul.
- Nem...sikerült megmenteni őket.
Egy hét múlva Kari az ágyamnál ült.
- El sem tudom hinni! - ölelt meg, amikor felébredtem.
- Nem akarok róla beszélni. - elhúzódtam.
- Muszáj! Rita,drágám! Hívd fel Attit! Tudnia kell!!
- Mit? Hogy meghalt a fia és a lánya? Hogy nem lehet többé gyerekem?!! - ordibáltam magamból kikelve.
- Hát, hallottad...-hajtotta le a fejét.
- Igen. Hallottam!! - zokogtam.
Teljesen kiborultam. Alig lehetett hozzám szólni. Kari hazavitt, mert nem voltam képes vezetni. Nem volt kedvem enni, inni, élni... Csak néztem naphosszat magam elé. Nem hívtam fel Attit, és megkértem Karit is, hogy ne szóljon neki. Még a telefonomat is kikapcsoltam. Persze Karin keresztül próbált elérni, és üzengetett, de nem érdekelt. Úgy éreztem, mintha valami megszűnt volna bennem, amit már nem lehet visszahozni. Egy olyan fájdalom mart belül, amit sem gyógyszer, sem terápia nem gyógyíthat meg. Elvettek tőlem valamit, amit már sosem kapok vissza...
Amikor végre hazaértek a fiúk, a nappaliban ültünk Karival. A tévé be volt kapcsolva, de én nem is figyeltem a műsorra, barátnőm meg engem nézett. A fiúk nem tudták mire vélni a viselkedésünket.
- Mi történt? - tette le a bőröndjét a küszöbre Atti. Ádi is belépett.
- Mi van?
- Mondjatok már valamit! - Atti már könyörgött.
- Öhm...- kezdte volna Kari, de ránéztem, és elhallgatott .Megpróbáltam felállni, viszont totálisan le voltam gyengülve. Kari odajött és segített. Már sírtam.
- Elvetéltem - nyögtem ki. Atti leült.
- Az...nem lehet! Mi...hogyan??
- Elütötte egy motoros - válaszolta Kari.
- Épp akkor...hüpp...tudtam meg...hüpp...fiú és lány... - próbáltam beszélni, de alig ment, rázott a zokogás. Atti odajött, átkarolt, és már együtt sírtunk. Az ő ötlete volt, hogy állítsunk síremléket nekik. Így utólag túlzásnak tűnik, de akkoriban megnyugodott a lelkem tőle. De közben ott lebegett, hogy nem mondtam el mindent a páromnak. A "temetés" után beszélgettünk.
- Semmi baj,Kicsim! Vagyis szomorú vagyok, de még annyi gyerekünk lehet...
- Nem .- ráztam a fejemet - Nem lehet több gyerekem.
- Mii?? - hirtelen elhúzódott tőlem. - És ezt...te végig tudtad? Meghaltak az ikrek és nem is lehet több gyerekem? - magából kikelve ordibált.
- Hé! Összeszaladnak a szomszédok.-csitítottam.
- Téged csak ez érdekel? Mikor akartad elmondani, hogy nem teljesülhet az álmom?
- A te álmod? Az én álmom is volt! Talán én tehetek róla, hogy az a motoros elhajtott?
- Kari mesélte, hogy te voltál figyelmetlen!
- Úgy?! Szóval minden az én hibám?
- IGEN! Ha tudni akarod!! - vágta a fejemhez.
- Szép. - bólintottam. - Akkor, ha szerinted így van...
- Elmentem. Végleg. Csomagolok . - és indult a szobába.
- El? Elhagysz? Mert nem lehet gyerekem? - mentem utána.
- Igen. És, mert nem voltál őszinte velem!
- De... Hogy teheted?! Hát ennyit jelentek neked?
- Sokat jelentettél! De már nem tudok bízni benned!
- Bízni? Bennem? - egyik ámulatból a másikba estem.-Itt hagytál hetekre!Nem voltál velem!Nem tudod,mit éltem át! - elsírtam magamat, de aztán eszembe jutott, hogy mostanában túl sokat sírtam. - A fenébe is! Menj! Menj csak! De ne hagyj itt semmit! És vissza se gyere! - becsaptam az ajtót, majd hetek óta először bevágódtam az Opelembe és elhajtottam. Mire visszaértem a lakásba, Atti már nem volt ott.
- Elment - suttogtam magam elé. Tudom, naiv voltam. Azt hittem, amíg távol vagyok ,Atti higgadtan átgondolja a dolgokat, tiszta fejjel. De nem tette meg. Ahogy körbenéztem a szobában, ami a mi közös szobánk volt, összeszorult a szívem. Ha nincs a baleset... Olyan boldog lehetnék! Attival, a fiammal és a lányommal. Észrevettem valamit az asztalon.
- Hát,mégsem vitt el mindent - mondtam magam elé. A közös fotóink mellett ott voltak a közös gyerekeink ultrahangképei. |
