| Ma reggel sikerült eltörnöm legnagyobb gyermekem diákigazolványát. Mindössze annyi történt, hogy be akartam tenni az új buszbérletet mellé, és látva, hogy kicsit meggörbült, két ujjammmal megpróbáltam kiegyenesíteni. Ez az apró mozdulat elég volt ahhoz, hogy kettétörjem. Szántam-bántam, bocsánatot kértem a fiamtól. Aztán elgondoltam, ha ugyanezt ő tette volna, elkezdtem volna vele veszekedni, hogy ő semmire sem képes vigyázni, felhánytorgatva egy-két régebbi dolgot. Most lehet igényelnünk új igazolványt, ahhoz előbb egy friss fénykép kell, aztán felmenni az iskolába igénylőlapért, és ki tudja, mikorra készül el és mennyibe fog kerülni meg elfogadják-e a régit. Indulás előtt 10 perccel jutott eszembe az is, hogy a lányom ceruzáit kifaragjam. Még szerencse, hogy megnéztem a tolltartóját, mert a 12 színes helyett mindössze 6 volt benne. Kiderült, hogy néggyel tegnap rajzolt, elő is kerítette őket, de a maradék kettőt bent hagyta az iskolában. A radírja szanaszét van trancsírozva, vehetek másikat, de minek, abból sem lesz semmi egy hét múlva. Az idén már kb. 25 piros-kék ceruzája volt, amiket elajándékozott, meg egy hatszínű vastag irónkészlete, amit úgyszintén, és mikor vallatóra fogtam, minek kellett mindent széjjelosztogatnia, az volt a válasz, hogy neki ezekre nem volt szüksége. Bosszús voltam, de aztán eszembe jutott, hogy én is ilyen voltam, mindent elajándékoztam. Nem azért, hogy ezzel barátokat szerezzek csak jó volt adni. Nem mutattam, de büszke voltam a lányomra, hogy ilyen jószívű, hátha jó keresztyén lesz belőle. A lakás hétfő reggelre mindig egy disznóól. A férjem megfogadtatta velem, hogy a lányok szobájában nem pakolok rendet, de nem tudom, meg tudom-e majd állni. Ha valaki betéved, nem a gyerekekről lesz rossz véleménye, hanem rólam. Végre már le kéne szoknom arról, hogy mások véleményével törődjek. |
|
|
|
|
