Nekidőlök hát a sötét házfalaknak, A sikoltás már elhalt, csend van egészen, Az utcán éjjelre jár, árnyak szaladnak, Ártatlan vért ontani újabb bűnre készen. Lángoló arcom csak fogyó szemem gödre S betegségnek áldoz heve szent tűz helyett, Nem tellett hát ma sem a semminél többre Messze a reggel, s a „meglesz”-től a „lehet” Mint lámpák, vagyok csak csatornagőzt nézni, S amint a részeg mámorában padra dűl, Nem faggat holnapot, talán meg sem éri, Csak álomba szédül, végtelen’ egyedül. Nekidőlök hát a sötét házfalaknak, Pislákol, elolvad tejbe a Nagykörút fénye, Az órák, percek most oly lassan haladnak, Mi kezdődik sem jobb, mint aminek vége. Elaludnék én is, hogyha fogná kezem, Hogy e szörnyű éjet elviselnem legyen, Legyen együtt merülni forgásába, velem, Valaki a mellére fektetné a fejem, S csillagok szórnának édes port az ég-ablakon; Bámulnánk színüket belérévedezve, Mígnem szemünkbe ragadnának mind és vakon Minket is beborítana az álom leple. 2010-03-03 |