A függöny továbbra sem volt elhúzva, így alkalmunk nyílt megfigyelni, ahogy a szemközti nénit megszondázzák. A néni két hétig öntudatlanul feküdt, épp ma tért magához és nem akart enni, ezért aztán egy csövön keresztül egyszerűen belenyomták az összedarált ételt. Persze a néni sem tudott beszélni, de jajgatni igen, úgyhogy hangos ellenállásban tört az "etetésT" illetően.
- Ne nézz oda! -szólt rám a hugi.
- De odanézek! -feleltem elszántan. - Látni akarom, mi folyik itt. Ki tudja, mit csinálnak anyukával is, amíg nem vagyunk itt. Nem bízom meg ezekben az emberekben. Mami, te megbízol a nővérekben?
Úgy néz rám, mintha a legtitkosabb gondolatát találtam volna ki. Nemet int a fejével, és rám mosolyog.
- Csak addig bírd ki, amíg kikerülsz innen. Javulsz, és az idő nekünk dolgozik.
Megszorítja a kezem, a hugi felé lendíti a jobb kezét. Összeborulunk, mint a játékosok a meccs kezdetén. Győzni fogunk!

Csütörtökön már nem is próbálkozom a reggeli villámlátogatással. Betartom a szabályokat, a kisdobos hat pontját, és ha kell, sírás helyett is mosolyogni fogok, csak a lehető legkevesebb gondot okozzunk. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy lehetőség szerint minél kevesebbet érintkezzen mami a nővérekkel.
Tizenegykor szólnak, hogy bemehetek.
- Volt valami, nővérke? -kérdezem a legbarátságosabb hangon, amit csak ki bírok préselni magamból.
- Nem, semmi különös -válaszolja ugyanolyan barátságosan.

A mami ágyához lépve mégis újabb cső fogad. Hólyagkatéter.
- Bocsánat, nővérke! Megmondaná, hogy erre miért volt szükség?
- Ebben én nem vagyok illetékes, de majd szólok a főápolónak, ő elmondja.
- Most aztán lesz miről írnom, mamikám! Mindig is kíváncsi voltam, milyen egy kórház, úgy igazán, mikor élet és halál a tét, de ennyire mélyen nem akartam megismerni a dolgokat! Ezt el sem hittem volna, ha más meséli! - súgom mami fülébe.

Mindig is remek érzékem volt ahhoz, hogy a lehető legalkalmatlanabb mondatokat a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban mondjam ki. Mami szeme elé teszi a kezét és sírni kezd.
- Sírj csak, sírj! Én is sírok. Sírjunk együtt, mert ezen csak sírni lehet. Nehéz az élet, nem embernek való.
Tudom, hogy illetlenség, de boldoggá tett az együttsírás. Olyan jó volt odabújni, olyan jó volt kicsit hagyni, hogy könnyekbe rejtve kifolyjon belőlünk a bánat.
- Jó napot kívánok! Hallom, érdeklődött a katéterrel kapcsolatban. K.Z főápoló vagyok.
A kék ruhás férfi nyakában vastag aranynyaklánc lóg. Mindig is fentartásaim voltak a férfiakkal kapcsolatban, akik vastag aranynyakláncot hordanak a nyakukban. Előbb-utóbb mindig kiderült, hogy ez a legfőbb értékük.
- Igen, szeretném tudni, miért volt erre szükség. Tegnap a nővérke azt mondta, ha mami nem használja a pelenkát, akkor kénytelenek lesznek megkatéterezni. Használta, és mégis megkatéterezték.
- Nézze, asszonyom! Tudja maga mi az a felfekvés?
- A bőr sebesedése -vágom rá határozottan.
Persze fogalmam sem volt róla, mi az a felfekvés, csak blicceltem, de láttam, hogy ez vizsgakérdés, ettől függ, hogy a továbbiakban hogyan beszélnek velem.
- Úgy van! - néz rám elismerően a főápoló. - Nos, az édesanyja helyzetéből adódóan nem képes szabályozni a vizeletét, és mivel mozogni egyenlőre nem tud, nekünk pedig nincs arra kapacitásunk, hogy percenként cserélgessük alatta a pelenkát, így szükségessé vált a hólyagkatéter használata. Ugye, ön sem szeretné, ha később felfekvés miatt kellene kezelni az édesanyját?

Miközben felsorolom az összes le, és felmenőjét magamban, látom, hogy ezt a csatát elvesztettük. A kérdésre csak egyetlen helyes válasz van.
- Nem, természetesen nem szeretném.
- Na, ugye! - néz rám diadalmasan. - És ha már itt van, lenne szíves aláírni ezeket a nyilatkozatokat? Az egyik azt tartalmazza, hogy kérik a személyazonosító szalagot az édesanyja kezére, a másik a kezelésre vonatkozó hozzájárulás, a harmadik, hogy az eredményeket tudományos célra felhasználhatjuk. Olvassa át nyugodtan! - néz rám mosolyogva, és leteszi a papírokat az ágyra.
Kíváncsi lennék, előfordult-e már valaha, hogy ezeket a papírokat valaki nem írta alá. Mi a csudát tehetnék. Aláírom, persze, hogy aláírom, de igazából úgy érzem, ez a szabadakaratra mért végső csapás.
- Sajnálom! -nézek mamira bocsánatkérően. Ez most egy darabig így marad!
A bal kezével dühösen legyint.
- Mindegy! Nem számít! - jelzi.
- De számít! Nagyon is számít! Csak most nem vagyunk abban a helyzetben, hogy vitatkozzak velük.
Lehúnyja a szemét. Feje felett a neonlámpa egész nap világít.
- Pihenj, mami! Próbálj meg aludni. Ez a legjobb, amit itt lehet csinálni.
Ahogy simogatom a homlokát, szinte beleolvad a tenyerembe. Érzem, ahogy végre ráhull az álom. Az arcáról eltűnik a fájdalom.
Mozdulni sem merek. Gyerek vagyok, gyerek, aki elaltatta az anyukáját. Csak a szerep változott, a szereplők nem. A béke most is körbefon bennünket, mint valamikor régen, mikor ő ringatott álomba engem.