- Na, ne! -ez volt az első, ami eszembe jutott.
Aztán rögtön magamat okoltam: kellett nekem félnem a műtéttől! Hát, tessék! Itt van. Megkaptam. Most majd nem műtik meg. Az jobb lesz, te nagyokos?
Mindig a másik eset jobb, ugye? Na! Itt van a másik eset - gúnyolódott bennem a hang.

A kórházban az első utam a nővérszobába vezetett.
- Úgy hallottam, nem műtik meg holnap a mamámat. Lehet tudni az okát?
- Erről az orvosok tudnak felvilágosítást adni -hangzott a jól ismert mondat egy mosoly kíséretében.
- Értem, de mégis! Melyik lelettel volt gond?
- Én csak annyit tudok, hogy nem találták a trombust, de én nem mondhatok semmit -súgta nekem cinkosan.
Azt hittem, nem hallok jól. Mi van? Eltűnt a rög? Hiszen ez jó hír! Ez a legjobb hír. Ez olyan jó hír, hogy ezt még elképzelni sem lehetett...

Mikor beértem a kórterembe, mami épp pakolászott, enni készült.
- Most jött vissza a vizsgálatokról - mondta a szobatársa. - A nővérke megmelegítette az ebédjét, még nem evett.
Ahogy megláttam, minden rossz érzésem elmúlt. Valahogy sugárzott belőle az élet...
Valahogy megnyugtató volt az egész jelenség, ahogy ott sürgölődött az asztal körül.
Hogy én milyen egy kis hitetlen vagyok! -dorgéltam meg magam.
- Hallom, mami, hogy elvarázsoltad azt a trombust -öleltem át nevetve.
Huncutul a vállát vonogatta, mint aki azt mondja: én nem csináltam semmit, de közben pontosan tudja, hogy a varázspálca ott lapul a zsebében.
Aztán jókedvűen enni kezdett. Már teljesen egyedül eszik! Hú, iszonyú büszke vagyok rá! Olyan gondosan helyezi a szájába a kanalat, hogy öröm nézni.
- Varázsló vagy, mami. Igazi varázsló.
Mosolyogva ingatja a fejét: ne túlozzak.
- De. De. Feladtad a leckét az orvosoknak. Most aztán törhetik a fejüket, hogy mikor tünt el az a fránya rög.

Alig, hogy befejezzük az ebédet, jön a doki, kezet fog velem, bemutatkozik, és magyarázni kezd.
- Tegnap a külső ultrahangon nem volt látható az érrög, úgyhogy ma endoszkóppal is megvizsgálták az édesanyja szívét, de rögöt nem találtak. A műtétet természetesen indokolt elvégezni, de tekintettel arra, hogy az agyi embólia még alig egy hónapja történt meg, jobb lenne várni. Erről azonban csak egy konzílium során dönthetünk, ugyanis, egy ilyen műtét sohasem egyszemélyes döntés eredménye.
Ó, kedvem lenne a nyakába ugrani! De nem.. Azt nem illik...
- Ha nincs rög, akkor ráérünk! - konstatálom az elhangzottakat vidáman.
- A műtétet mindenképpen el kell végezni, mert a billentyű nem zár jól. Normális esetben a billentyű nem engedi a vért, csak egy irányban áramolni, de az édesanyjánál az egyik billentyű nem működik jól, így időnként visszafelé is áramlik a vér, ennek következtében alakult ki a trombus...
- amit most sikerült feloldani -fejezem be a mondatot, hogy jelezzem, mindent értek.
Mosolyog, látom, elégedett velem.
Helyes! Én is elégedett vagyok vele. Úgy beszélt velem, hogy mindent értettem, és én ettől többet nem is vártam tőle az adott helyzetben.

Azt mondják, mindenkinek hinni kell valamiben. Már tudom, miben hiszek. A mamámban hiszek, meg a szeretet erejében (bár ez nagyon fenkölten hangzik, és kicsit talán nagyképű is...)
De nemcsak arra a szeretetre gondolok, amivel mi vettük körül a mamit, és ami belőle táplálkozott végső soron, hanem arra is, ami mindenkitől áradt felénk az utóbbi napokban...
Szóval - mindenkinek köszönöm!

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Akkor is, ha ma műtik meg, akkor is, ha egy hónap múlva.