Szeptember vége volt, és akkor is kórházban volt anyuka. Akkor is egy fránya rög miatt került be, csak akkor még fel sem fogtam, mi is ez az egész. Kicsi volt a rög, kicsi a veszély, és miután elmúlt, nem is gondoltam többé rá. Az egészből igazából csak Rád emlékszem...
Arra, hogy akkor kezdődött minden.

Én nem is tudom, hogyan történt, de már az első napon beléd estem.
" Kéket pillantottam, és a fű kizöldült". Alapvetően totál értelmetlen mondat. És nekem mégis akkorát dobbant a szívem...
Aztán jöttek a levelek, meg mentek a levelek, és mire megtudtam hány éves vagy, már késő volt.
Ah, nem is ezt akartam mondani.
Ott laktál a kórház mellett. Lakhattál volna bárhol az egész nagy Budapesten, de nem. Te épp a kórház mellett laktál.
Mi ez, ha nem égi jel, gondoltam akkor, és azt hiszem, most is ezt gondolom.

Lassan egy hónapja, hogy naponta elmegyek a kapu előtt, aminek fejből tudtam a kapukódját, de már elfelejtettem. Pedig azt hittem, hogy azt a négy számot sosem lehet elfelejteni.. és látod! Mégis elfelejtettem.
Ettől félek a legjobban. A felejtéstől. Nem akarlak elfelejteni. Semmit sem akarok elfelejteni, mert ha elfelejtem, meg sem érdemeltem. Márpedig a legszebb történet voltál az életemben.
Vagyis az lehettél volna, ha a vége előtt meghalok. Csakhogy nem haltam meg, és eljött a vége, és a soha el nem képzelt hallgatás.
Még mindig dühös vagyok, hogy egy hülye vég miatt, majdnem tönkre ment minden.
Rohadt dolog ez a net! Hiába nem szóltál hozzám, hallottam minden szavad, amit másokhoz intéztél, és persze fájt, hogy itt vagy, csak nem nekem.
De annyira nem ezt akarom mondani!
Gyűlölömezt az egészet, hogy nem lehet emlékezni úgy, hogy ne jusson eszembe a fájdalom!
Még nem.
De majd biztosan eljön az az idő is, csak még várni kell rá.
Tegnap nagyon hiányoztál. Mikor minden összecsap a fejem felett, akkor mindig te hiányzol egyedül.
Te valahogy megvédtél engem a világ zajától.
Megvédtél magamtól is.

Emlékszel? Mikor idejöttél, épp harcban álltam, te meg rögtön azzal jöttél, hogy akinek nem inge, az hagyja a dagadt ruhát másra... Na, nem így mondtad, sokkal szebben -versben kifejezve, de ugyebár idézni csak a szerző jóváhagyásával lehet... hát tartózkodom attól, hogy idézzelek.
Szóval megvédtél, pedig még nem is találkoztunk.

Most én is úgy szeretnélek megvédeni, de nem lehet. Már nem vagy az én "ügyem". Nekem már semmi közöm hozzád, hát csak olvasom, amit igazából neked írtak... de ez ugyebár a XXI. század, itt minden közhírré tétetik: az is ha megtaláljuk az édent, meg az is, ha kiderül, hogy az éden épp olyan szürke és unalmas hely a számunkra is, mint bárki másnak a világon, aki hitte, hogy a boldog szép jövőhöz elég az akarás.

Most mégsem maradt nagyon másom, mint hogy én is boldog szép jövőt akarjak -magamnak és neked egyaránt. Én igyekszem. Jaj, annyira igyekszem, hogy ettől jobban már nem lehet. De folyton elbukom, ha azt hallom, hogy nem vagy boldog, vagy ha azt látom, hogy nem szeretnek...
Eddig azzal biztattam magam, hogy boldognak kell lennem, mert te is az vagy. És ha te is boldog vagy, meg én is boldog vagyok, akkor együtt vagyunk boldogok, ha nem is egymással... Hülyeség, mi? Én nem akarlak szeretni, de nem tudlak nem szeretni! Ha tényleg úgy van, hogy az "ember nem azt szereti akit akar, hanem akit tud", akkor az is igaz, hogy az ember nem azt nem szereti, akit nem akar, hanem akit nem tud.
Vajon emlékezni hűtlenség?
Hiszen ha rád gondolok, érzem a szeretetet is, amit irántad érzek.Megpróbáltalak nem szeretni, de nem ment.
Ez vajon hűtlenség?

Te azt mondtad, bennünk van minden, a másikban csak visszatükröződünk...
de nem mindegy, ki tartja a tükröt.
Emlékszel? Nálad mindig olyan szépnek láttam magam, pedig sose gondoltam, hogy szép vagyok. De ott, a fürdőszobában, abban a tükörben - mindig szép voltam.
Én inkább úgy fogalmaztam meg magamnak ezt az egészet, hogy minden anyag feloldható, de nem mindegy miben. Benned oldódva én könnyű voltam, és csillámporos.
Annyira hiányzik ez az oldás.. Annyira hiányzik, hogy szép legyek!
Már nem kellesz hozzá, csak az emlékeimet szeretném.. Az emlékeimet - a fájdalom nélkül. Olyan jó lenne kicsit hozzábújni a múlthoz.. ahogy hozzád... mikor kinyitottad az ajtót, és annyi idő után - hozzád, nálad, benned... hazaérkeztem.