szóval ma visszamentünk a kórházunkba, ahol Puskás öcsit is kezelik, és ebből megint rájöttem, hogy a mamám fontos ember, mert ilyen helyen csak fontos emberek lehetnek, ahol Puskás öcsi is bizalmat szavaz az orvosoknak.
a tegnapi nagy vigasság után úgy képzeltem, hogy már szenvedtünk eleget, hát majd most jön a jól megérdemelt jutalom...
ah, már megint tévedtem, de még mindig nem bírom megszokni, hogy sosem úgy van, ahogy azt gondolom.
szóval.. megérkeztünk a kórházba, ami fontos emberek számára van fentartva, és ültünk szerényen, fontosságunk tudatának hiányában.
gondoltuk, mi már itt ithhon vagyunk, úgyhogy majd ha ránk érnek jön valaki, és megmutatja az ágyat, amit elfoglalhatunk, majd persze csodánkra járnak, hogy mi vagyunk azok, akik eltüntettek egy ekkora (2x3 centis) rögöt...
na, persze, kifelejtettem a számításból azt az aprócska tényt, hogy az orvosok csak akkor hisznek a csodákban, ha már minden egyéb lehetőséget kizártak.. de mentségemre szóljon, az aprócska tényeket mindenki ki szokta felejteni a számításaiból.
így hát, úgy jártunk, hogy lelet ide, zárójelentés oda, a doki bácsi/ néni a saját szemével akarta látni azt, ami nincs, úgyhogy megint lenyelették anyukával azt az endoszkópnak nevezett csövet, amihez négy órával korábban bekötötték az infúziót (a harmadik nővérke első próbálkozásra meg is találta anyukám vénáját a karjában, az első kettő csak próbálkozott -naná, a kézfején, mert ott az eltorzult izületekben sokkal jobban látszik a véna- habár csalóka a dolog, mert valamiért a tű, mégsem talál utat az erekben, de sebaj.. a beteg jól tűri, hiszen tudja: saját hibájából rosszak a vénái)

tehát a lényeg a lényeg, hogy az eredmény megerősítette a szívsebészeti klinika állítását, miszerint a rög eltünt, tehát nincs, vagyis a műtét elhalasztása indokolt volt...
nagy örömömben visszaraktam, mami protézisát, és újfent elhatároztam, hogy elmegyek a fogorvoshoz, amíg van mit fúrni, faragni a számban.
rögtön a tettek mezejére léptem, és a fogorvoshoz hajtottam, aki megállapította, hogy a múlt héten betömött fogam (öt ezer forintos töméssel együtt) leginkább a kihúzásra érett meg, mert ha begyulladt, akkor annak annyi, és supsz, már ki is húzta...

mamira gondoltam, hogy ő milyen bátor volt, és hogy bánja a fene, még több, mint a fele fogam megvan, és különben is: a sors mindig csak annyi szenvedést mér ránk amennyit elbírunk...
aki ügyes, és sokat bír, az legközelebb még többet kap, de mégis érdemes igyekezni, mert aki a még többet is elbírja, az ámulatba ejti a világot, és azért az nem semmi!