Zubog a víz, s a szív dala szárnyra szökken, hogy megélje azt, ami madarak dalából lelkébe röppen, s örök örömfényt fakaszt.
Reccsen az ág, s a fa karja öröme, zöldellő levelek élete, örömének magzata éltető csodája földnek, vérnek, csontnak, égnek, minden világok eltűnő, s ébredő hajnala.
Roppan a kő, s értelme nem fél, mint fél elme, csak csattan, vagy csobban, ha szél nyerge viszi útra, s szétrobban, ha az élet úgy kívánja, s mikor eljön az ember, hogy megcsodálja, gyémánt lesz ő, mint az is, aki csodálja. |
|
|
|
|