A kisvárosi vasútállomáson minden nap olyan jó volt, hogy azóta is visszasírom. Még mindig fiatalkorú voltam, hát sikeres vizsga ide, vagy oda, nem dolgozhattam kalauzként. Azért mindig akadt olyan munka, amit rám bízhattak! Szerettem az ifjúsági váróteremben információsként, mert emberek között lehettem, és segíthettem. Rutinosan kezeltem a menetrendet, fogadtam a telefonhívásokat, délután jókat beszélgettem a diákokkal, míg ügyeltem közöttük a rendre.

Hangosbemondóként fürödtem az utasok és a főnökeim dicséretében, mert érthetően és szép kiejtéssel kápráztattam el mindenkit. Egyszer egy orosz tiszt feleségét kellett rávenni, hogy leszálljon a vonatról. A ceglédi állomáson várták Szolnok helyett. Épp a forgalmi irodában figyeltem a terepasztalt, amikor a fiatal tiszt kétségbe esve, kézzel-lábbal próbálta elmagyarázni a két forgalmi szolgálattevőnek a gondját - vajmi kevés sikerrel. Örömmel tolmácsoltam közöttük, majd bemondtam párszor az asszonyka nevét. Oroszul kértem, szálljon le a vonatról, a férje várja. Úgy alakult, hogy pár héttel később össze is barátkozhattam velük.

A KISZ-es fiúk baráti futball mérkőzésre invitálták a fiatal orosz tisztek csapatát. Fogalmam sincs, ki győzött, de meccs után közös ebédet rendeztünk a vasutas klubban. Segítettem a terítésben és a felszolgálásban, majd közéjük ültem én is. Nem ismertem fel a hadnagyocskát melegítőben. Ő lépett hozzám.
- Zdravsztvuj, gyevuska! Tü pomogila mnye!1 - és szorosan magához ölelt, picit megpaskolva közben a vállam. Áradt belőle a hála és a szeretet felém. - Minya zovut Igor. A tyibja?2
Meghívott a lakásukra is a következő hétvégére, ebédre. Szülinapot ünnepeltek, s mint később kiderült, én voltam a meglepetés vendég. Aljonka döbbenten állt egy pillanatig, majd a nyakamba ugrott, és kézen fogva behúzott a lakásba a többiek közé. A külsőre megszokott panel lakás berendezése meglepő volt számomra. Ruháikat a nagy beépített szekrényben tárolták, a nagy szobában csak ülő- és fekvőhelyek voltak, tarka huzattal letakarva. A csupasz parkettán jártunk, a falakat viszont szemmel láthatóan értékes, gazdagon díszített, vastag perzsa szőnyegek borították. Az egyik falon fényképek függtek: nagyszülők, szülők, unokatestvérek, otthon maradt barátok... Mindenütt díszpárnák hevertek, általam sohasem látott motívumokkal hímezve.

A szoba közepén, az asztal körül vidám társaság iszogatta a vodkát egyszerű vizes pohárból. Nekem is töltöttek jócskán, és ecetes almapaprikát kínáltak hozzá kedvesen. A vodkáról tudtam, hogy ki van zárva, hogy azt megigyam - még ha reggelig maradok is - de illett elfogadnom.
"Majd megoldom valahogy ügyesen -gondoltam - no de mi legyen a paprikával? Se evőeszközt, se salátás tányért nem láttam sehol." Teljes tanácstalanságomat látva Iszhakov, a kerek arcú, kreol bőrű, grúz tisztecske kézzel kivett egy paprikát a tálból, nagyot harapott belőle, és hangosan kortyolt utána a vodkába.
- Nu tak!3 - és mosolygott...
"Szent Isten!" - ülhetett ki az arcomra, mert nem erőltették tovább a paprikát, viszont megkérdezték, mit szoktam inni.
- Vino4 - nyögtem ki enyhén leizzadva. Valahonnan borostyán színű, grúz bor érkezett percek múlva. Illatos volt, és édes. Láttam a napsütésben fürdő grúz hegyoldalak fürtöktől roskadó tőkéit, míg az első korty bársonyosan simította torkomat.

Nagyszerűen éreztem magam azon az estén. Ha nem értettem valamit, akkor próbálkoztak más szavakkal. Én magam is alaposan megküzdöttem saját magammal, hogy meglévő orosz szókincsemmel gazdálkodva azért el tudjam mondani a gondolataimat. A végén még a poénkodásba is belefolytam, elmondtam az egyetlen viccet oroszul, amit tudtam:
- Asibatyszja nye prasztuplenyije - szkazal jozs, i sz hogyil pro sotku!5

1. Szervusz nagylány! Te segítettél nekem!
2. Igor vagyok. És te?
3. No Így!
4. Bor
5. Tévedni nem bűn, szólt a sün, és lemászott a keféről.

(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)