Kőbe, márványba
ki bús betűt farag,
annak lelkén nem ül
se öröm, se harag.
Jár a véső, kinek
a kalapács fejére üt
és száll a por,
lebegve mindenütt.
Majd lassan keringve,
ráül  a sírra, földre,
ő lesz, ki vele marad,
talán mindörökre.
…Ki papírra betűt,
gondolatot  vésett,
versek szent tüzén
lobogva égett,
majd mély sírba szállt
s lett hamu, némi por,
ő nem hal meg,
hisz újra él mikor
könyvek lapjáról
lelkét szemek fénye,
az életbe olvassák,
s ő kacag a sötétre.
Hisz a halál mit tehet,
mit tehet vele,
ha felhőkön, sziklákon
mezőkön ég neve?
Az elmúlás bosszankodik
míg lesz emberöltő,
míg lesz ,ki olvassa,
addig él a költő.
Ha szavaknak, rímeknek
nem lesz már bolondja,
nem lesz senki sem,
ki a lelket visszahozza
az elporladt könyvek
szétmálló lapjáról,
majd akkor beszéljünk
barátom, a költő haláláról.