Mennyei érzés volt reggel egy olyan ember mellett ébredni, akiről biztosan tudtam: éppoly fontos vagyok neki, mint Ő nekem. Meg kellett küzdenünk a kapcsolatunkért. Nem volt könnyű...iszonyú nehéz volt, de ha mindezt végig kellett csinálnom azért, hogy most azt érezzem, amit, hát azt mondom: megérte.

Reggeli közben le se vettük egymásról a szemünket és mindketten csak mosolyogtunk, teljesen gondtalanul. Mintha a néhány évvel ezelőtt történtek egy másik életben zajlottak volna. Azokban az időkben teljesen ki voltunk fordulva önmagunkból. Kishíján tönkretettük egymást. Nem volt nap, hogy ne ütköztünk volna saját korlátainkba a másik miatt. Egyikünk se volt már gyerek, mégis úgy viselkedtünk, mint két tinédzser. Ugyanabban a szakmában dolgozunk, mégsem tudtuk elviselni, hogy a párunk másokhoz is hozzáér. Mindketten valószínűtlen dolgokat állítottunk a másikról, közben mégis együtt kacagtunk, mikor teljesen "civil" emberek, a színházat és a különböző kultúr közegeket a "Művészet Szent Temploma"-ként emlegették. Csak az tudhatja igazán, aki benne él, hogy mennyire túlfűtött és leírhatatlan az efféle produktumok létrehozásához vezető út minden egyes perce...és még ami utána jön. Közel nem támogatná ennyi szülő a művészi hajlamokkal megáldott gyermeke karrierét, ha tudná, mennyi erotika, esztelenség és erkölcstelenség övezi ezt a közeget. Maximum az erotika templomának lehetne nevezni egy színházat, mert itt legalább a jóízlés határain belül lettek színpadra álmodva a máshol sokkal inkább provokatív és komprommitáló formába öntött gondolatok. Ezeknek tudatában mégis képesek voltunk gyanúsítgatni egymást. Most azt mondom, talán mert nem akartunk sokat veszíteni és féltünk. Nagy volt köztünk a távolság...mindketten nagyon mély érzéseket tápláltunk a másik iránt, mégsem tudtunk megnyílni egymás előtt...akkor túl sebezhetőek lettünk volna. Azt hittük, nem feltétlenül kellenek szavak és elég, ha esténként "mondjuk el" érzéseinket...de nem volt elég. Mostmár ezt is tudom, de akkor még ezzel is képtelenek voltunk szembenézni.

Még mindig úgy gondolom, emberfeletti boldogságot éreztem azon a reggelen, de ott motoszkált bennem az a Csend, ami éjszaka. Egyszerre volt nyugalmas és hátborzongató. Tudtam, hogy most nem szabad hibáznom...beszélnem kell...nem akartam újra elveszteni őt, csak azért mert nehéz szavakba önteni az érzéseimet. Rá kellett ébredjek: ez nem munka. Itt nem a testemmel kell mesélnem...