FÉNY PANZIÓ

                               – kisregény –

                                       1.

A friss reggeli fény átragyogta a panziót, és lassan elindult egy szép derűs nap.

 A kertben és a vízparton először a nyári szezonra felfogadott helybeli nyugdíjasok jelentek meg. Eltakarították a tegnapi szemetet, rendbe rakták a kerti bútorokat, megöntözték a virágokat és beindították az esőztető berendezést.

Gabronc is arra ébredt, hogy lelkesen gereblyézik a gyöngykavicsos járdát az ablaka alatt. Gyorsan összekapta magát, és amíg a szobatársai a mosdó felé csoszogtak, ő már felfrissülve szaladt lefelé a lépcsőn. A hátsó traktusban benézett a konyhára, ahol a legkorábban indul meg az élet.

 – Jó reggelt, hölgyeim! Ma mit kapunk?

Tréfálkozva üdvözölték a bolondos fiút, aki mindig megkérdezi, hogy mit segíthet. Most éppen összefutott az ismerős fuvarozóval, és ő is odaállt behordani a kisteherautóról a friss árut.

Kelletlenül kerülgették egymást Borbással, a konyhások között az egy szem férfival, aki azért mérges rá, mert féltékenykedik a nevetgélő konyhalányok miatt, akár egy kiskakas a baromfiudvarban. Pedig tudhatná, hogy ez az ifjú nem a lányok miatt sündörög itten. Addig téblábolt, amíg előkerült a főnöknő, és egyenest az ő kezéből kapott egy szalámis zsemlyét. Aztán szokása szerint nekilódult egy kiadós reggeli futásnak. A személyzet derűsen nézett a mindenkihez kedves fiatalember után, amíg el nem tűnt a fordulóban. Akkor a főnökasszony intett, hogy csak folytassák a készülődést a reggeliztetéshez.

Igaz, hogy a felsőbb szinteken még csak az ablakokat kezdik nyitogatni az nyaralók, de a földszinti turista osztályon már beindult a zsibongás. A fiúk átkiabálnak a női szakaszba a szokásos szöveggel:

– Igyekezzetek, mert kihűl a reggeli!

Ez csak afféle bemondás, hiszen azt kilenc óráig bármikor felszolgálják a csupa ablak étkezőpavilonban, de tálcán is kihozhatja, aki egy kerti asztalnál kívánja elfogyasztani. Az élelmesebb fiúknak mindig akad egy leányzó, aki kedvesen kiszolgálja. Mellé telepszik a tálcával és egy kis korai csiviteléssel máris derűsebben indul a nap.

Ivánt, a sármos rosszfiút két kislány is közrefogja, hogy szórakoztatná őket, bár leginkább a fiú szorul rá, hogy lelket verjenek belé, mert szemmel láthatóan másnapos. Hála néhány hangzatos nevű szórakozóhely sorra látogatásának. Hiába néz körül, hogy kikkel is lehetett együtt, az emlékei úgy eltűntek, mint az éjszakai kiscsajok, akik most ki tudja melyik üdülőben alusszák a lusta cicusok édes álmát. De minek is a tegnapon rágódni, épp elég felkészülni a mai nap kihívásaira, például a bántó napfényt elviselni, ami mindenáron a szemébe akar hasítani, bármerre forgatja a fejét. És bekapcsolódni az asztalok közötti átszólásokba, hogy megőrizze a nimbuszát. Most még a lábuknál méltóságteljesen sétáló Aldi kutya is elkerüli, aki jólnevelt házi kedvenc lévén amúgy sem fogadná el az odadobott falatot.

Az idősebbek se restek a reggelihez seregleni. Megértően veszik tudomásul a fiatalok bohóságait, és fontoskodó beszélgetéssel palástolják az irigykedésüket. Hamar túljutnak a ragyogónak ígérkező időjáráson, mert már szinte éhomra előkerül náluk az alapítvány ügye, ami számukra felér egy végzetes kártyaszenvedéllyel, bár a kívülállók szemében nem egyéb nevetséges hóbortnál. De ezt se bánják a missziójuk tudatában, hiába sejtik, hogy még a személyzet is kineveti őket a hátuk mögött. Szerencsére, azoktól az utcára nem szivárog ki semmi, mert kenyéradójuk, az üdülő dúsgazdag tulajdonosa szigorúan meghagyta, hogy tartsák a szájukat. Mivelhogy ő is rabja a közös bolondériának.

A főnökasszony kezéből kiváltképp ízletes szendvicset Gabronc a panzióhoz tartozó stégnél megállva fogyasztotta el. Enyhe utálkozással konstatálta, hogy a szemfülesebbek már ilyen korán reggel a nyílt víz felé terelgetik a gondosan karbantartott kis vitorlásokat. Elvileg az egyik az üdülővendégeké, a másik az alapítványiaké, de a valóságban „aki bírja, marja” alapon használják őket.

 Gabronc nem tartozik a vitorlázni tudók kasztjába. Inkább a csaknem mindig üresen ringatózó horgászcsónakot köti el, amikor a hullámok közé vágyakozik. De esze ágában sincs pecázni. Többnyire valamelyik alapítványi hölgyikével evez el egy távolabbi üdülőbe, ahol büfét is tartanak. Megisznak egy koktélt és jól kibeszélgetik magukat. Aztán ha valamelyik laza kapcsolatból esti randevú kerekedik, az már csak hab a tortán. Állandó partnert még nem talált.

Ha igazán egyedül szeretne lenni, önfeledten kievez a nyílt vízre, legutóbb már mentőhelikopterről integettek neki, hogy forduljon vissza. El is határozta, hogy legközelebb sötétedéskor megy ki csónakázni, hogy senkinek se szúrjon szemet.

 Egy éve sincs, hogy az elnök úr fivérének, a joviális Guszti bácsinak komolyabb hajójával átszelték a tavat, de a megtisztelő kalandot nem érezte élete nagy élményének. Kényszeredett vigyorral kezelte a kitüntetésképpen rábízott kormányt és vitorlát, s nem egészen őszinte figyelemmel hallgatta a mellékelt kitanítást, miközben feszt unatkozott a nyílt vízen. Miért, mi mást lehetne ott csinálni?!

 Kihajózáskor végignézhették, hogy a vízirendőrök lecsaptak egy pancser vitorlázóra, mert a kikötő lagunáiból kijutva még mindig a segédmotorral haladt. Más élményük nem volt. Látva a fiú kedvetlenségét, Guszti bácsi úgy döntött, hogy beavatja a lavírozás rejtelmeibe. Abban valóban volt fantázia, ahogy ide-oda cikázva a széliránnyal szemben vitték a hajót, de végső soron ez a manőver is csak begyakorlott mozdulatsor monoton ismétlésének bizonyult.

 Az öreg valamikor a tengereket járta és tele volt babonával, ráadásul ezeket mindenkinek tiszteletben kellett tartani, aki meg akart maradni a közelében. A legelviselhetőbb mániája még az volt, hogy semmiért nem szabad visszafordulni. Egyébként azt is vallotta, hogy a vizek mélyén máig lehetnek felfedezetlen szörnyek.

 – Nevess csak, te még megérheted, hogy itt is felbukkan egyszer valami.

 – Nem vitás – mondta Gabronc és a vitorlás korlátdíszén mélyen áthajolva kiemelt egy robosztus hínárköteget. De mindjárt meg is bánta, mert látta, hogy az öreg szívére veszi a tréfát.

 Utolsó hajós élménye a dicséret volt, amiért ügyesen hajtogatta össze a vitorlavásznat.

– Mintha mindig ezt csináltad volna!

Időnként találkoznak a szőlőhegyen, de az öreg többet már nem hívja vitorlázni. Így aztán marad neki a csónakázás, meg a jó kis kocogás.