Már elfelejtettem, hogy elfelejtettél,
mikor én voltál, mikor más lettél,
már elfelejtettem, felejthetetlen vagy,
rég engem vettél, most eladtad önmagad!
Üvegszilánkon fordul ki magából a világ,
szemem sarkában a repedezett múlt perifériát
még összetartják kusza, gyönge vonalak,
de az alkony jön, rá szürkeséget rak,
mint sötét papírt összegyűri az est keze,
és repül a kavargó semmibe, benne te.
És már nem rejt se múlt, se jelen
elfelejtelek én is, végleg, azt hiszem,
lemosott fekete táblán leszel átütő kréta nyoma,
de már nem írlak újra, nem írlak újra, soha.
|