-Baj van?

-Nem, nem, dehogy. Semmi baj.-mondta, s nyomatékul egy erőtlen mosolyt küldött felém.

Megvajazott nekem egy pirítóst, de láttam, hogy valami nincs rendben. Ujjai remegtek, aztán hirtelen elejtette a kést.

-Ne haragudj, kissé fáradt vagyok.

-J, ne etetsd be velem, hogy nincs semmi. Jobb lenne, ha kitálalnál.

Láttam rajta, hogy kissé még vonakodik.

-P. azt hiszem, terhes vagyok.- „atyám,jézus, de hát kitől?”-gondoltam.

-Atyám, jézus, de hát kitől?-kérdeztem.

- Lázártól.

-Micsodaa? De hát…De hát mikor, hol, vagy…Hogy-hogy?

-Tegnap éjjel együtt aludtunk. P. én nem csináltam még ilyet, jaj, olyan hülye vagyok. Most mit csináljak?

Ahogy ott ült, ölébe ejtett karjaival, egyre csak szuszogva, előtoluló könnyeivel, igazán megsajnáltam. Hiszen tényleg nem csinált sose ilyesmit, elvégre miért pont vele fordul ez elő?

Farkas lépett be a konyhába, egy szál boxer volt rajta. A kép, amint J. sírdogáló fejét simogatom, eléggé meglephette.

-Mi a baj?-kérdezte rögtön, s elég tanácstalanul megált a küszöbön.

J. erre nekikeseredetten zokogni kezdett, s csak a fejét rázta.

Másfél órával később anyám sipítva adta tudtomra, hogy nem tehetem meg vele ezt, hogy halálra aggódta magát, hogy lelketlen vagyok és hálátlan, és hogy egy hét szobafogságra vagyok ítélve. Mikor közöltem vele, hogy nincs hatalma felettem, a szobámba parancsolt. Amennyire rekonstruálni tudom az esetet, a következőket tettem, először is bementem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet, mondván, baromi másnapos vagyok és legyen szíves nyugtot hagyni, amúgy is lüktet a fejem, mire ő eltorzult ábrázattal megállapította, hogy rám találták ki az „anyaszomorító” szót. Erre felvilágosítást kértem a gyufák hollétéről, mivel rá akartam gyújtani, mire ő toporzékolva, kínkeserves arccal a képembe vágta, hogy pofátlan is vagyok. Mikor rágyújtottam, és halkan dúdolva, hátat fordítottam neki, s a megmaradt porcelán-pásztorleánykát a szemétbe vágva közöltem vele, hogy igazat adok neki, azt mondta, hogy bánja, hogy a világra hozott.

Azt hiszem, kapcsolatunk nem volt felhőtlen. Egyre jobban idegesített az együttéléses életforma, a mentális és fizikális szabadságom teljes megszűnése. Nem akartam még jobban felbőszíteni, pedig erős késztetést éreztem rá, hogy türelmesen, mint anya a kisgyermekével, közöljem, hogy nem bízom benne igazán, s azon kívül, hogy a pokolba kerget, se szeretet, se biztonságot, se jótanácsokat nem kapok tőle. Végiggondoltam, kitől kérhetnék tanácsot a J. problémájára. Eléggé aggasztott a dolog, hiszen –hiába nem volt még biztos még, s hiába nem volt végzetes, - J. így is, úgy is alaposan megsínyli a dolgot. Nem érdemelne ilyesmit. Elképzeltem, mit csinálhat most, és szinte láttam, ahogy stresszes arccal mászkál fel alá. Nem tudom, elmondta-e Farkasnak, bár azt hiszem, eléggé bízik benne.

-Csöngött a telefon. Kis szünet, aztán már hallottam is, amint anyám felordít az emeletre, hogy „P. telefooon”.

-Halló?

-Én vagyok.-mondta J. –Most beszéltem Pirivel. Azt mondta, van valami tabletta, amit hetvenkét órán belül ha beszedsz, akkor megszűnteti a terhességet. Most megyek a klinikára. Farkas elkísér.

-Biztos ez, J? Nem lesz valami bajod ettől a cucctól?-hallottam J. elkeseredett kis kacaját.

-P, ennél nagyobb bajom már úgysem lehet.

Aggódtam érte, s ez eléggé meglepett. Nem arra gondolok, hogy régebben nem aggódtam volna ilyesmin, legalábbis J. miatt nem, csak az érzés.. Most döbbentem rá először, hogy mennyit javult az „állapotom”. Egy-két hete abszurdnak tűnt volna ez a heves érzés, hiszen szinte vegetáltam, s a léthez szükséges alapvető mentális funkcióimon kívül nem éreztem semmit. Most pedig nem hogy nem vegetáltam, az „eredeti” állapotomhoz képest szinte érzelmi dilemmába keveredtem. Az aggodalmam J. miatt, megaztán az örömöm, a szinte repdeső lelkesedésem Farkassal kapcsolatban.. Furcsa volt újból tapasztalni, hogy az anyám által most is kiváltott cinizmuson kívül mennyi dolog van az érzelmi skálámon. Egyúttal meg is ijedtem, hiszen el akartam kerülni személyiségem ilyesféle deformálódását; továbbra is szedtem ugyanis a pirulákat, amiket a doki írt fel nekem. Egy perc töredékéig átvillant az agyamon, hogy talán abba kéne hagynom, s meglátni, mi lesz velem nélkülük. De végülis egész jól éreztem magam. Minek szakítsam meg ezt a folyamatot?