Linácska a kertben szaladgált, parányi lábával időnként belerúgott egy eléje kerülő labdába. Élvezte, hogy a pázsit olyan üde és puha. Bukfencelt nagyokat, aztán folytatta az önfeledt szaladgálást. Megállt a virágágyás mellett, és a szirmokat kezdte tépkedni.
-Linácska nem szabad! Kiáltottam.
Ő huncut nevetéssel befutott a lakásba. Egyszer csak elkezdett kiabálni.
- Ili! Ilike! Gyere be!
Beszaladtam, hátha baj van, mert egy három éves kis betyárnál sosem lehet tudni.
- Mi a baj? Kérdeztem. Ő a bárszekrény előtt ült. - Szeretnék oda bekukucskálni, mondta.
Tudtam én rögtön, hogy mi az érdeklődése tárgya. Ugyanis ott őrzöm a kis meglepi édességeket. Tudtam azt is, hogy nem leszek erős, mert amikor reám tekint, elolvadok a bájos arcocskájától. Gondoltam, próbára teszem.
- Jó, csak áruld el, mit nem szabad? Kérdeztem. - A virág szirmait tépkedni. Csacsogta, huncut mosolyával alátámasztva mondandóját. Elnevettem magam, és kitártam a titkos ajtót. Kis kezében a jutalommal boldogan szaladt a kertbe.
Eltelt egy óra is talán, ismét kiabált.
- Ili, Ilike! Felvettem a nyúlcipőt, és mentem a drága hang felé.
Ismét bent kuporgott a szekrény előtt. Nem várt a kérdésemre, hogy miért hívott, csak büszkén reám emelte azokat a csillogó szemecskéit, és ezt mondta:
- Nem szabad a virágok szirmát letépni.
Elkaptam, össze-vissza csókolgattam, és egy nagy cuppanós puszit adtam a pofikájára.
Ismét megkapta a jutalmát.
Hogy ezek után mit fogok tenni, azt nem tudom, de valamilyen módon a kérésnek ezt a módját meg kell változtatnom.
Gyerekszáj, ó de édes... és milyen okos!
|