Egy éves a blogom!:)) Gondolom, illene megünnepelnem valahogy, pl. egy új bejegyzéssel:))

Az első bejegyzésem volt az első és utolsó "művem", amire 0 azaz 0 hsz.-t kaptam, de mint láthatjátok ez nem tört le:))

Na és a tegnapi napom egyszerűen fantasztikus volt!:)) Lehet, hogy csak apróságok történtek, de az olyan napokon, mint a tegnapi úgy érzem jó felé haladok, érdemes élnem, szép a világ!:)) Ki kellett mennem (hivatalból) a könyvtérre, mivel nálunk tegnap kezdődött a könyvhét. Már ahogy megérkeztem, nagyon kezdtem élvezni azt, hogy egyáltalán élek! (Gondolom a napsütés hatott rám így, meg az, hogy végre emberek közé kerültem.) Sokat beszélgettem, hülyéskedtem a rég nem látott kollégákkal, barátokkal. És igen, pont úgy mint tavaly ilyenkor ellátogattam az Indián sátrához is. De nem ám egyedül; velem volt Magdi, az egyik legjobb barátnőm. És mivel nem volt elég pénzem, kisegített, így meg tudtam venni egy különleges gyöngyös karkötőt, sok-sok lelógó levéllel. (Tesóm kérdezte is otthon, hogy "mihez fogod ezt felvenni?" - de szerintem csak irigykedett.) Később sem mutatott semmilyen jel arra, hogy én a térre tulajdonképpen dolgozni mentem, segíteni az információs pultnál. Láttam, hogy ott vannak éppen elegen, kollégák. Én csak sodródtam tovább Magdival, egy srác levett minket, átöleltük egymást, elkísértem Magdit dohányboltba, fagyiztunk, majd kitalálta, hogy lépjünk le sörözni - nem fog bennünket senki keresni. (Nos ez már nem az első eset, hogy lelépek Magdival egy kötelező céges rendezvényről.) Egy kis közeli kiülős kocsmába mentünk. Nagyon jólesett a jéghideg sör. Jól kibeszéltük a pasikat, sőt beszélgettünk egy régi barátnőmről, Jutkáról is, akit már 20 éve nem láttam, de most az iwiw-en megtaláltam. Kiderült, hogy Magdi is ismeri. Ha Jutkáról beszélhetek valakivel, az mindig nagyon jól esik, mert ilyenkor úgy érzem: régi sebek gyógyulnak be. Ez már egy nagyon régi ügy, amelyben hibáztam én is biztosan, de anyukám sem akarta, hogy megmaradjon a barátság köztem és Jutka között. Pedig esküszöm, hogy mindig hozzám hasonló rendes kislányokkal barátkoztam ... Csakhát anyukám olyan mélyen csalódott a barátságban, pontosabban a sógornőjében, hogy ha csak azt mondom, hogy nekem igenis vannak barátaim, és számomra ez egy fontos érték (ha nem a legfontosabb), máris nagyon nyűgös, és dühös lesz. Hát, igen nem vagyunk egyformák. Különben is ismeritek a mondást: Isten a barátainkkal kárpótol a családunkért. Ez rám fokozodtan érvényes!!!

Látom már, hogy ez a bejegyzés nagyon hosszú és zavaros lett, de remélem azér több hsz.-t kapok, mint tavaly ilyenkor ...